Végre

Végre, július 26-án befejeztem a vizsgákat, és már teljesen értem hogy miért nincs az értelmes országok nagy részében e hónapban tanítás. Ilyenkor már nem lehet koncentrálni, tanulni, csak izzadni a melegben és máshova vágyni. Ráadásul most albérletet is sürgetően keresni kellett, mert innen augusztus végén ki leszek téve, és így nem volt más választás. De megvan.

A tanév végén, a vizsgák előtt még volt egy újabb Betriebsausflug, ezúttal jobb helyen mint Carnuntum, egész napos túrával a muggendorfi vízeséseknél (Myrafälle). A nyár egyik legmelegebb napján a túra középső harmadán kőutakon, mezőkön átvágva haladtunk ami annyira nem volt kellemes, de az elején a Hausstein megmászása, majd a vízesések melletti létrás, szakadékban felkapaszkodás bőven kárpótolt.

Körülbelül ez volt az egyetlen igazán érdekes dolog ami az utóbbi időben történt velem (annak megtapasztalásán kívül hogy egy egyszemélyes koliszobában ketten is el tudunk lenni egy hónapig különösebb súrlódások nélkül). Így hát  befejezem ezt a posztot és bevetem magam a nyárba (azért igyekszem a kb. 30 sörös lemaradásomat és az utóbbi néhány koncertet naprakészre hozni). Öt hét szünet jön, Wacken, költözés, de persze azért fel kell készülni a GRE-ra és a TOEFL-re is. Azt hiszem már sose lesz igazi nyaram.

Reklámok

Főzdefeszt 2011

Bizony jó ideje már annak hogy a Mikszáth téren, napsütésben üldögélve a hazai kisüzemi sörfőzdék krémjének söreit fogyaszthattuk ,néhol panaszkodva és értetlenkedve, néhol pedig nagy megelégedéssel. A panaszkodás sem a söröknek volt köszönhető, hanem inkább annak, hogy  a hiánypótló és úttörő jellegű, de semmiképpen sem nagy tömegek megmozgatására számító kezdeményezés szervezői elszámították magukat: a fesztivál különösen nagyobb promotálás ellenére is annyi embert vonzott, hogy péntek este, amikor egy öt órás Bécs-Budapest út és az estére készülvén egy óriási adag sültkrumpli elfogyasztása után végre tettre készen megérkeztünk a helyszínre, a 30 méteres sorok láttán óriásit kellett csalódnunk. Még szerencse hogy ott volt Batár és pár ismerőse a Békésszentandrási Sörfőzdéhez álló sor felénél, így legalább a sokak által legjobb magyar sörnek tartott Black Rose-t sikerült másfél óra szenvedés után megkóstolnunk. Tovább folytatni ezt értelmetlen lett volna, inkább kidöglöttünk pár sörrel a Feneketlen-tóhoz és a szombati sikeres visszatérésünkben bíztunk.

Már rögtön a déli órákban kiérkeztünk, és a békésszentandrásiaknál sört csapoló úr véleményével ellentétben nem voltak annyian mint péntek este, sőt egészen négy óráig tartható volt a helyzet, a sorok csak akkor kezdték átlépni a kritikus, elrettentő hosszúságot. Szerencsére ekkor már több sört is le tudtunk gurítani Fannival és Gergővel, és most, egy hónap távlatából igyekszem emlékeimből és a helyszínen készített jegyzetekből visszaadni amit itt tapasztaltunk. Természetesen ezzel megtörök egy hagyományt, ugyanis eddig direkt nem írtam fel a fogyasztott magyar söreimet, mert nem voltak érdemesek rá. De ezek azok.

Békésszentandrási Black Rose  – még péntek este hazánk sokak által legjobbnak tartott sörével kezdtük a sort – ha többet a hatalmas tömeg miatt nem tudunk már meginni, legalább ez legyen meg. Fantasztikus dupla bakot kaptunk, de Gergővel mégis egyet kellett értenünk abban, hogy az alkohol kikandikáló íze kicsit mégis elrontja az összképet. Persze magyar sörtől egészen eddig remélni se mertünk ilyen élményt, amit most megkaptunk.

Kissler Világos   – Szerencsére nem értek véget a jó sörök a Black Rose után, és másnapi nyitónk, a Kissler Világos fantasztikusan komlós, Pilsner Urquell szerű íze azonnal levett minket a lábunkról. A rengeteg komló egyáltalán nem volt tolakodó, sőt igazán harmonikus, simogató ízt képezett. Szinte harapni lehetett a komlót. Az erős szénsavasság is jól jött az összképhez, és a keserűség mögött némi grapefruitos karakter is befigyelt. Nálam ez lett a fesztivál legjobb hazai söre.

Jászdózsai Dupla Köles   – ez a sör sajnos nem igazolta elvárásainkat, noha a gyönyörű szín még mást engedett sejtetni, de az illat enyhe jellegtelensége, talán rozssörre hajazása után az íz volt mégis a legfurcsább. Gergő hamar megállapította, hogy műnyagszerű ízt érez, és némi kétkedés után sajnos kénytelen voltam ezt én is megerősíteni, mintha műanyagot nyalogattam volna. Sok emberrel ellentétben a dupla köles nem nyert meg minket magának.

Kaltenecker Rauchbier 13°  – végre, megittuk az első magyar füstös sörünket is! A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a sör a határokon túl, egy rozsnyói magyar sörfőzdében készül. A korábban kipróbált rauchbierekkel összehasonlítva itt az volt a nagy különbség, hogy a füstös jelleg teljesen uralt mindent, nem jelent meg benne az Aecht Schenkerlánál vagy a 7Sternnél érzett pörkölt malátás, enyhén csokiba hajló jelleg. De nekem pont emiatt nagyon bejött, ugyanis a füstösséget erről a totalitárius oldaláról még nem volt szerencsém megismerni. Remek volt.

Békésszentandrási Meggyes Sör   – Fanni itt már talán gáznak érezte hogy nem iszik semmit, ezért hoztunk neki a békésszentandrásiaktól egy Meggyes Sört, amibe persze mi is belekóstoltunk. Fanni Márka Meggyes karaktereket vélt felfedezni, mi csak gyönyörködtünk a nyers meggy ízében, ami kellemesen üdítő volt, de már-már kicsit cukros is.

Dům Štěpán Klasicky Cesky Ležák  – és itt jött számomra az igazán nagy durranás: a cseh Dům főzde szűretlen lágerét már a feszt előtti kis kutatásom alatt kinéztem magamnak, és a kritikáknak megfelelve tényleg fantasztikus volt. Az illatából kiáradó, szűretlen sörre jellemző friss, nyers jegyek mintha valami távoli dimenzióba csábítottak volna, ahol mindent betölt a teljes, túláradó, kozmikus nyugalom amit ez a sör illatában hordoz. Nagy rajongója vagyok az ilyen söröknek, de ez még ezek közül is kiemelkedő volt, nálam ez lett a fesztivál legjobbja.

Dům Pšeničné  – a búza verziót is megkóstoltuk, és ahogy a Důmot az egekig magasztaltam az előbb, most ellenérzéseimet vagyok kénytelen leírni: már az illata rendkívül furcsa volt számomra, volt benne valami megmagyarázhatatlan összetevő, ami később a kicsit túl édes ízére is rányomta a bélyegét. Csak később, a Cseh Sörfesztiválon (poszt később) tudtam beazonosítani ezt az illatot, ahol a Primátor búzájánál újra találkoztam vele:  mindkét helyen vajat éreztem, elég intenzíven, és ez teljesen elrontott számomra mindent. Nem tudom, hogy ez  általában a cseh búzasörök velejáró jellemzője-e vagy csak pont ezeket sikerült kikapni. Ha valaki tudja, ossza meg velem.

Grabanc IPA  – zárásként a fesztivál egyik szervezője által készített új India Pale Ale-t kóstoltuk meg. Színe szemet gyönyörködtetően narancssárgásba hajló, íze remek, friss, gyümölcsös. Számomra leginkább az Anchor Liberty Ale-jének grapefruitos reflexű ízére emlékeztett, bár az ale sörökkel eddig elég kevés a tapasztalatom. Gergőnél ez volt a fesztivál söre, és ha jól tudom, a közönség is ezt szavazta meg végül. Öröm számomra hogy ilyen söröket sikerül itthon főzni.

Így az esemény után levonhatjuk a tanulságokat: a Főzdefeszt nagyszerű kezdeményezés, ami a kezdeti gyermekbetegségeket a jövőben minden bizonnyal kinőve végre megadhatja a hazai kisüzemi főzdéknek azt a figyelmet, amit valójában megérdemelnek. És akkor a sörfogyasztási kultúra is egyszer talán átalakul végre Magyarországon, és a minőség kerül előtérbe.

7 Stern Bräu

Ezzel a poszttal is már régóta adós vagyok. Ahogy azt már korábban megírtam, még április közepén sikerült ellátogatnom a 7 Stern sörfőzde étterem/sörözőjébe. (Azért ez nem nagy teljesítmény persze.) Ha bárki bécsi kiruccanást tervez: ennek a helynek benne kell lennie. A meglehetősen jó (és napi menüben nem is pénztárcagyilkos) ételek mellett persze a sörökről szól itt minden. Az itteni főzetek pedig nem véletlenül kerültek be Ausztria legjobb sörei közé a Ratebeeren. Ideje tehát sorra venni néhányat.

7 Stern Bamberger Rauchbier  – első, még az étteremben csapolva elfogyasztott söröm természetesen a füstös volt. A füstösséget a korábban bemutatott Raschhoferhez hasonlóan szintén enyhén sonkás jelleggel hozza, de azzal ellentétben nem túl explicit módon, nem tolakodóan, nem szarul. Sőt.

7 Stern Märzen  – a másik, ebéd közben ivott söröm az – Ausztriában talán legnépszerűbb – márciusi sörök közé tartozik. Az 1516-os Reinhetsgebot a sörfőzési szezont szeptember végétől április végéig jelölte ki (a nyári tűzveszélyesség miatt), így a märzen névre hallgató sörök tulajdonképpen a szezon utolsó, kicsit erősebb, tovább eltartható sörei voltak. Ma már megváltozott a fogalom jelentése, és leginkább az erősebb lágerek szinonímájává vált Ausztriában. A 7 Stern söre (ami egyébként egy bécsi láger) a hozzáadott komló enyhén szokatlan, de összességében remek ízével tűnt ki. (Tényleg nagyon különleges volt!)

7 Stern Prager Dunkles  – ezt a sört már üveges változatban, egy kellemes focimeccs közben ittam meg. Jó barna sör volt, remek malátás ízzel, de számomra talán a legkevésbé megragadó a 7 Stern eddig felfedezett portékái között.

7 Stern Osterbock  – az előbbi, állandónak számító sörök mellett a főzde szezonális bak söröket is gyárt. A húsvéti változat volt számomra messze a legnagyobb meglepetés, ugyanis ilyen frissen üde, nyerses jellegű ízt én bak sörnél még eddig nem éreztem (de valami ehhez közelit sem), és ez egészen magával ragadott. Harapni lehetett és újrázásért kiáltott, kortyról kortyra hangosabban és hangosabban. Életem eddigi legjobb bakja volt tehát.

Ha valaki idő, kedv vagy étvágy hiányában nem szeretne beülni, az az udvaron lévő sörautomata segítségével körülbelül a csapolthoz hasonló (2,5-3,5 eurós) áron hozzájuthat a palackozott változatokhoz is. Ilyen ár mellett persze inkább kuriózum ez a sör, de szerintem – esetleg a barna kivételével – mindegyiknél messze megéri alkalmanként elfogyasztani egy-egy üveggel. A fenti négy sör természetesen nem a főzde teljes választéka, további három állandó sörük (kenderes, chilis, világos) mellett a bak szezonálisan változik. Természetesen mindet ki fogom próbálni a jövőben.

Életben

A harmadik “félév” monotonságát sajnos nem sok dolog töri meg, de mielőtt az oldal végleg sörblogba fordulna át, teszek egy újabb elkeseredett kísérletet arra, hogy leírjam mi történik velem.

Még mindig adós vagyok három koncertbeszámolóval (Ulver, Corrosion of Conformity, Weedeater), és nem igazán tudom eddig miért nem írtam meg őket, leginkább talán lustaságból. Az iroda jelenleg valahogy nem ösztönöz produktivitásra, nekem hiányzik hozzá az otthonosság, a koliszobám viszont a délutáni órákban rásütő nap miatt minden értelmes cselekedetre alkalmatlan (úgy este 11-ig, ahonnan már úgyis mindegy). Az épület éjjel is tökéletesen tartja és sugározza vissza a hőt, és mivel nyitott ablaknál a Brigittenauer Ländén haladó forgalom miatt nem tudok aludni, így marad a pokoli hőség. Nyáron olyan lesz mintha végig fesztiváloznék, kivéve a pozitívumokat.

A hétvégék mostanában otthon telnek, hétvégéhez méltóan, megfelelő mennyiségű dögléssel és aktív programmal. Volt főzdefesztivál, amiről később majd bővebben írok, most hétvégén pedig tettünk két kisebb sétát a környékbeli erdőkben (Solymáron és a Remete-szurdokban). Szégyen tíz év után felfedezni hogy utóbbi házunktól húsz perc gyaloglásra van, és nem kicsit éri meg kimenni. Az ilyen helyeken, a felettem egymásra boruló fák alatt, mellettem csobogó patakok mellett sétálva valahogy mindig ki tudok lépni a megszokott kis, fingszagú világomból és valami olyan nyugalom száll meg, amire amúgy nagy szükségem lenne.  Többször kellene kijárni a természetbe.

A végére hírek. A Remete-barlangból kiköltözött a csöves, de ezúttal patkányok lephették el, mert már a bejáratnál jól kivehető a cincogás. (Vagy denevérek?) A nagykovácsi tigrissel nem találkoztunk.

Tavasz eleji helyzetjelentés

Megint régen nem írtam, pedig lenne miről. Jön majd három, eléggé eltérő stílusú koncert beszámolója az elmúlt hetekből (Waco Jesus – Putrid Pile / Kyuss Lives! / Ulver), a söröket tekintve gőzerővel tartok a száz felé (94-nél járok már, ebből 85 kipostolva) és élményekből is akadt néhány. Most inkább ez utóbbiakkal foglalkoznék.

Újra sikerült Anikóval eltölteni egy teljes hétvégét Bécsben, és a szép időt kihasználva az utolsó alkalomhoz hasonlóan ismét kirándulni mentünk: ezúttal a négyes Stadtwanderweget támadtuk meg, és noha eddig nem voltunk sok helyen a természetben itt, mégis ez valószínűleg a két év végén is a top helyek között lesz értékelve. Az útvonal többek között három tavat érintett, melyek közül a Silbersee volt messze a legszebb. Ez egy eléggé elfertősödött tó, annyi varanggyal hogy szerintem ha kijönnének a vízből, fél méterrel lejjebb menne a vízszint. Persze, túlzás. Az út eközben elvitt a Jubiläumswartéhez is, aminek érdekes története van: eredetileg egy, Ferenc József uralkodásának ötvenedik évfordulójára felállított fa kilátó állt itt, tovább növelve a jeles alkalomból emelt építészeti művek számát (a korábban említett Assisi Szent Ferenc templomot és az óriáskereket is az aranyjubileum kapcsán építették). Sajnos az eredeti fa torony még abban az évben megsérült, így a pótlására az Ottakring szépítésére alakított szervezet a Praterben ekkor tartott jubileumi kiállításon használt és később áruba bocsátott, majd’ harminc méter magas vasszerkezetű tornyot vette meg.

A kilátás pazar volt innen, a Béccsel átellenes oldalt is szépen be lehetett látni, és ami különösen tetszett, hogy a korláton különböző nyilak jelölték az érdekesebb helyeket és a távolságukat. Mindenképpen feldobta a dolgot, és egy kicsit több érdekességet is vitt bele, nem csak a “hű nézd, ott van a Stephansdom” jellegű frázisokban merült ki a nézelődés. Ezúttal sikerült a wanderpassunkra is pecsétet szerezni. Jópofa dolog ez, a túraútvonalról gyűjthetsz pecséteket, amik igazolják hogy tényleg ott jártál. Emléknek tökéletes, és aki nagyon szajrés az bizonyos számú pecsét után mindenféle vacakra beválthatja ezeket.

A mai nap pedig nem kevésbé királyul telt el: Zolival, aki most volt felvételizni ugyanoda, ahol én is tanulok, és kedves barátnőjével a nagy izgalmakat leküzdendő bevetettük magunkat az egyik kis bécsi házi sörfőzde étterem-sörözőjébe. Részemről nagy reményekkel vártam a dolgot, a ratebeeren ugyanis a legjobb 20 osztrák német sörben négy 7 Stern főzet is helyet kapott. A sörökről majd később részletesebben írok, az ételről pedig most annyit, hogy elég jó volt (savanyúkáposztás-zsemlegombócos sertéssült), elérhető áron. Már maga a hely is rendkívül hangulatos, a központi üstökkel és az embert minden irányból érő sör-középpontú ingerekkel, de külön említést érdemel a bejáratnál a sörök terjesztéséből a közvetlen emberi tényezőt teljesen kiiktató automata: a nasiautomatákhoz hasonló elven itt üveges söröket ad a gép, a végén kicsit aggodalommal eltöltő, kiadónyílásba történő beleejtéssel. Azért fasza ez így.

Végre történik valami

Legutóbb a Sziklakórház után eléggé elkalandoztam, ideje újra felvenni a fonalat. Azóta két hétvégét is Bécsben töltöttünk Anikóval, és az izgalmasabb dolgok is inkább itt történtek.

Sikerült például még a márciusi zárás előtt elmennünk a Wiener Eistraumra. A Rathaus előtti teret az év során sokféleképpen hasznosítják, a január és március közötti időszakban hatalmas, hatezer négyzetméteres jégpálya üzemel itt. A környezet fantasztikus, a kivilágított Rathaus és Burgtheater keretezi a bekorcsolyázható területet. Ez egyébként három kisebb, de átjárható pályára, és egy folyosórendszer-szerűségre van osztva, nekem utóbbi tetszett a legjobban, hatalmas élmény volt végigmenni a szűkebb folyosókon. Nem tudom, hogy mérnöki műhiba-e, vagy tudatosság eredménye, de a legalsó pálya erősen lejtett, ami ott eléggé izgalmassá tette a haladást. Korcsolyabérlés nélkül még egészen elfogadható, hat eurós áron be lehetett jutni csúcsidőben, a bérlés viszont további hat és féllel vékonyította az ember pénztárcáját. Ami nem tetszett, hogy emellett még a vécéért is külön fizetni kellett. Természetesen az elmaradhatatlan faházikók itt is megvoltak, és találkozhattam a puncsok eddig általam ismert legjobbikával, a karamellással.

A második csúcspont a következő itteni hétvégén ért el. Első lépésként elmentünk a Mexikoplatzra megnézni a Ferenc József aranyjubileumára építtetett Assisi Szent Ferenc templomot. Ezzel a hellyel már elég régóta szemezek, a Duna-parton rendszeresen elhalad az Orangeways busza is mellette, és a túloldalról is eléggé szembetűnő hogy itt valami rohadtul kilóg a környezetéből. Hát igen, ez a templom egyáltalán nem illik az itteni házak közé, olyan, mintha egy meséből kopipésztelték volna ide. Külön pozitívum számomra, hogy belülről sem az arany folyik mindenhonnan, hanem inkább egyszerű, letisztult formák jellemzik. A Ruprechtskirche mellett  így ez lett a másik kedvenc itteni templomom.

Ezenkívül a jó időt kihasználva megtettük a harmadik bécsi  túraútvonal háromnegyedét (azért nem az egészet, mert sikerült a legvégén valahogy áttérnünk a kettesre, és miután kikeveredtünk a lakott területre, inkább felszálltunk az első szembe  jövő járműre a további keresgélés helyett. Azt hiszem, mind a kilencet meg fogom csinálni ez alatt a két év alatt, esetleg a huszonnégyállomásos körtúrát is. (Ahol mindegyik szegmens végpontjai megközelíthetők tömegközlekedéssel, király.)

Végül, utolsó momentumként elmentünk a Naturhistorisches Museumba, megnézni a Körperwelten der Tiere kiállítást. Nagyon egyszerűen fogalmazva, ez olyan mint a Bodies, csak emberek helyett állatok vannak össze-vissza kipreparálva és szétszedve. A kiállítás maga érdekes volt, de még a kedvezményes, 9 eurós diákjegyhez képest is túl rövid. Szerencsére a jeggyel az egész múzeumot be lehetett  járni, ezzel együtt már bőven megérte a dolog, hiszen van itt pár ínyencség, mint például a willendorfi vénusz vagy a világ legnagyobb meteoritgyűjteménye. Előbbit ugye mindenki ismeri, de a testközelből történő megtekintés persze így is új élményt ad, még jobban szembetűnik az alkotó őszintesége a női nem őt érdeklő részeit tekintve. A felső szinten lévő kiállítás  (több száz kipreparált állat) viszont elég unalmas, mindenkinek szívből ajánlom, hogy hagyja ki (vagy csak szaladjon körbe) és a megspórolt időt felhasználva inkább menjen el a schönbrunni állatkertbe, ahol ezen állatok legnagyobb részét szintén láthatja, élve.

Friedrich Engels és a szvasztika

Milyen érdekes az, amikor a kommunizmus egyik megalkotójáról elnevezett Friedrich-Engels-Platzon (vagy a tőszomszédságában, nem néztem meg a kapun a feliratot) ilyen épület áll. Nyilván csak én látom bele azt amit nem kellene. (Az irányításra utaló trollkodás előtt érdemes megnézni az utolsó képet is.)