Akkor az ígért random képek, szeptember óta:
1. Belső poén:
2. Ezt nem tudom mire vélni #1:
3. Ezt nem tudom mire vélni #2:
4. Meglepő. (Sajnos a megoldás egyszerű, nekünk is gyártottak ilyen kocsikat, ezért van a második helyen magyarul.)
5. Gerlish, avagy hogyan védjük nyelvünket:
6. Véletlen:
7. Nem véletlen:
8. És az utolsó, a zseniálisan bárgyú. A töke a víz alatt cirkál.
Végre van miről írnom, ugyanis Anikó kedden öt napra kijött hozzám, és bár a hétköznapokon nem volt lehetőségünk nagy programokat csinálni (a szerda-csütörtök felét, a péntek egészét elvette az egyetem, sőt emellett még tanulni is kellett), hétvégére mégis jutott pár dolog.
Még pénteken sikerült végre megnéznünk belülről is a Karlskirchét, és megérte a rá kiadott 10 eurót. Maga a templom is fantasztikusan néz ki, a belsejében ráadásul helyett kapott egy lift + lépcső platform is (kb. 30+30 méter), amivel egészen a kupola freskóiig eljuthattunk és testközelből nézhettük meg őket. A kupola tetején pedig van még egy kisebb kiemelkedés is (nem tudom erre a szakszót, építész trollkodás nem ér), ahonnan körpanorámában lehet megtekinteni a várost. Pazar lenne, ha nem lenne az amúgy is vastag üveg mögött még egy rács is, ami teljesen elcseszi a kilátást. A pénzdobálgatást meg betiltanám. Jópofa dolog, hogy a lépcső legtetejéről a csak egy méterre lévő ablakpárkányra dobálják a turisták a pénzt, de ahogy látható volt elég sokan egyszerűen túl bénák ahhoz hogy odataláljanak, és bár kicsi az esélye, de ha egy százforintos tömegű érme utat talál magának lefelé olyan 60 méter magasságból, szerintem simán agyonvághat valakit.
Szombat reggel kivágódtunk a Donauzentrumba, és a tömeg láttán azt hiszem, ezentúl hétköznap fogok oda járni. Sapkát kerestünk, mivel múltkor eléggé elcseszett módon sikerült fent hagynom a békávén (ahogy ma a kesztyűimet az ÖBB-n, csak hogy mindenkinek jusson belőlem…), de végül csak tányér-mélytányér-kistányér-müzlistányér étkészletet vettünk. Ideje volt, narancssárga műanyagtányérból enni öt hónap után már elég lehangoló tud lenni. Hatalmasat néztem, ugyanis kiderült, hogy az “akciós” felirattal hirdetett hatos csomag narancslé csak kuponnal együtt akciós, a pénztáros pedig – az otthon megszokott – jó anyánkba történő elküldés helyett egyszerűen keresett nekünk egy kupont a korábban leadottakból és lehúzta a vonalkódját.
A vásárlás után eléggé bepunnyadtunk, de mégis a belváros felé vettük az irányt, ugyanis előző héten megbeszéltem Rainerrel, hogy mindenképpen csinálunk valamit a hétvégén. Nos, a Josefstädter Straße-i metrómegálló alatt található Chelsea nevű helyen kezdtük az estét. A hely szó szerint a sínek alatt van, itt ugyanis pár megállón keresztül felüljárón közlekedik a metró, a pályát tartó boltívek alatt pedig különböző klubok és kocsmák kaptak helyet. Elég extrém, nekem már emiatt megérte eljönnöm aznap este. A Chelsea sajátsága ezenkívül, hogy egyszer még Johnny Depp zenekara is fellépett itt, persze amikor még senki volt. Megittuk az általános három és fél eurós sörünket, majd nekem egy ATM-et kellett volna keresnem, mutattam is hogy melyik utcában van, meg hogy ott van az Erste Bank logója, de felvilágosítottak, hogy ott úgyse lehet bank, hiába, egy osztrákkal nem vitázhatok
Amúgy ez elég általános dolog, noha neked van igazad, de az itt élők mindent jobban tudnak, naná. És hiába tudsz valamennyire németül, még a legegyszerűbb dolgokat is gondosan lefordítják, úgyse értheted. Persze nagyon készségesen kaptam kölcsön pénzt az estére, szóval egy rossz szavam se lehet.
Ezután a Loft nevű helyre mentünk, ahol Rainer egyik haverja szolgáltatta a felső szinten a zenét, így négyből hárman ingyen bemehettünk, és csak egy ember jegyét kellett összedobnunk (ami viszont 11 euró volt, tehát így is elég szívbemarkoló volt a dolog). A hely valahol a gyík és a szar között volt, fent ahol a srác játszott szinte alig volt pár ember, ők is folyamatosan szivárogtak el, lent viszont állítólag “megőrültek”. Nos én nem őrültem meg, kifejezetten nehezen tudtam ébren tartani magam, az ilyen (veszünk egy alap témát és minden négy ismétlésben megváltoztatunk valamit) zenére táncolás különben sem az én műfajom. Szerencsére Anikó nagyon megértő volt, és így egy körül hazafelé vehettük az irányt. Kicsit bosszantott, hogy csak három sört ittunk együtt meg, és csak két darab negyed-belépőt kellett kifizetnünk, de így is majdnem ötezer forintot eltapsoltunk egy olyan estéért, ami még nem is volt olyan különösen jó. Ennyiből háromszor körbetáncolnám az Excelsiort, ha értitek.
A plázában amúgy találtunk még pár érdekes dolgot, ezeket lefényképeztem és majd egy külön postban pakolom mindjárt fel a többivel együtt. Viszont előtte lefagyasztom a kb. fél kiló fasírtot amit a délelőtt készítettünk, hát igen, van barátnő, van normális kaja is. :)
A szünet vége óta nem sok dolog történt velem, ezért nem jöttek az önéletrajzi ihletettségű postok. A mókuskerék drámaian újraindult, szerencsére úgy tűnik, ebben a trimeszterben kevesebb házink van, és ami a legfontosabb: nem kell együtt megoldani/beadni ezeket, így minden nap korán le tudok lépni.
Közben Gergő és Tanci mellett itt járt a Nile/Melechesh/Dew-Scented turné is, erről szokásomhoz híven majd egy külön postban írok. A program részben a megszokott volt, ha új látogatóm jön, általában egy közepesen hosszú séta keretében végigjárjuk a Schwedenplatz-Hofburg útvonalat városnézésként. Ez most is megvolt, de emellett kimentünk még a város kolihoz képest kb. átellenes végén lévő, az újonnan megtoldott kettes metróvonal végállomásán is túl található Bierereiba. A látogatás után már értem, hogy az árak miért nem voltak kiírva a honlapon. Én elsősorban német sörkülönlegességeket vettem, ezek voltak még talán a legolcsóbbak két és fél, három euró körüli átlagáron, az amerikai és a belga sörökért viszont általában négy eurónál is többet kértek. A pofátlanság legteteje volt, hogy az Intersparban egy-másfél euróért beszerezhető italokat is képesek voltak dupla áron kirakni a polcra. Hát ez van. Amúgy a hely nagyon szimpatikus, az eladó békén hagyott, nem kezdődött el a szokásos segíthetek-bármit elmagyarázok-biztosan nincs kérdése végeláthatatlan ciklus. Nem szeretem, ha egy boltban rögtön letámadnak hogy mégis mit akarok, mit keresek én itt, inkább hagyjanak békén, majd én odamegyek ha akarok valamit.
Mostanában megérlelődött bennem a gondolat, hogy ideje lenne vennem magamnak valamit, de sohasem jutok el odáig. Könyvek közül például Robert Sedlaczek – Das österreichische Deutsch című munkájával szemezgetek. A Thaliában egyébként is tele van egy egész polc német-osztrák szótárakkal és “hogy mondják Bécsben/Stájerországban/stb” könyvekkel, ebben viszont egész izgalmas stílusban vannak leírva – elsősorban példákon keresztül – a nyelvi különbségek. Itt van is egy érdekes kis összefoglaló erről, az alján egy valagnyi szókincsbeli különbséggel. Félelmetes.
Ha már a nyelveknél tartunk, pár – szubjektív gondolatokkal jelentősen átitatott – megfigyelés is feljött most bennem. Nagyon érdekes volt látni, hogy legalább öt-hat féle, kifejezetten németeknek szóló, az itteni top kiadók által (Hueber, Langenscheidt, stb.) kiadott magyar nyelvkönyvet is kapni lehet. És a magyarul tanulás nem tűnik néhány ember hóbortjának. A minap a földalattin a brigittenaui Volkshochschule kurzusajánlatait böngésztem, és a többi peremnyelvtől – amiből általában csupán 1-2 kurzus indul -, a magyar nyelvnél legalább tízet láttam. Másik elég meglepő dolog, hogy bár mindig is sejtettem, hogy rengeteg magyar származású ember él itt Ausztriában (Őrvidék idecsatolása, közös történelem, főnemesség egy részének ideköltözése, stb.), de most már annyi magyar névvel találkozom itt-ott, hogy az egészen durva. Emellett persze az osztrákok nem igazán hasonlítanak a magyarokra a több száz együtt töltött év ellenére sem. Kérem ezzel kapcsolatban nem trollkodni, értelmes gondolatok persze jöhetnek, de ne magyarázza senki se meg azt, amit nem kell. Amúgy is örömmel tölt el, hogy a sok szubjektív (elsősorban sörös) post ellenére nem érte trolltámadás a blogot. Remélem ez sokáig így marad.
Nem hiába szeretek a Zielpunktban vásárolni.
Bár ma nem terveztem postot írni, de az eseménydús nap mégis erre késztetett. Pedig az elején korántsem így alakultak a dolgok, az egyetemi óráim semmi különösebbet nem tartogattak, a délutánom nagy része is a hétoldalnyi statisztika házi feladat befejezésével telt. (A végére azért már kezdett elszakadni a cérna…) Mellesleg vettem ilyen kész, ízesített Uncle Ben’s rizst, két perc alatt elkészül és kielégíti egy tízórás, egyetemen töltött nap meleg étel iránti igényét. Ami viszont még fontosabb, hogy harmadannyiba kerül mint a kifőzdés menü (bár nyilván a közelébe sem ér, de ez is jó lesz egy ideig).
Az egyetem után vásárolni mentünk Kingával, bezsákoltam még egy adag akciót, már nem fér több étel a kajásszekrényemre. Viszont a Lidlben ezúttal nem volt krumplisaláta, szar ügy, remélem hétvégéig sikerül beszereznem.
Hazaérve megpróbáltuk azt, ami eddig nem sikerült: kiigazodni a kollégiumi mosoda berendezéshálózatán. Erről annyit, hogy van 20 mosodai gép (mosógép, szárító, stb.), és mindegyiknek két száma van, ezek kombinációja alapján kell fizetni, az első jelöli ki az automatát, a második pedig itt a mosógép számát. Na mindegy. A lényeg hogy az automatán az áll, hogy bankkártyával vagy quick kártyával lehet fizetni. Gondoltuk, ezzel nem lesz gond, hiszen van bankkártyánk, sőt, még a quick logó is rajta van. Mégis, miután bepakoltuk az összes szennyesünket, betöltöttük a mosószert, az automata azt írta ki, hogy egyenlegünk nullán áll, nem moshatunk. Mint kiderült, a quick számlának külön egyenlege van, rá kell tölteni a bankszámládról pénzt. Viszont ami a dolognak az igazi pikantériáját, az igazi osztrák ízét adja, az az, hogy ezt nem teheted meg netbankból, dehogyis, hiába van quick-es bankkártyád, el kell battyognod a legközelebbi ATM-be, ahol áttölthetsz rá pénzt. Úgyhogy 8 körül útra fel, a ruháink őrizetlenül a mosógépekben, mosószer betöltve, irány az Erste Bank egyik közeli ATM-e fél órára innen (este ritkán járnak a közlekedési eszközök, nyilván mindent lekéstünk, és a legközelebbi automata persze hogy rossz). Végül azonban megoldódott ez a probléma is, és gondolatainak a mosás közben próbáltuk egy jobbfajta diós tészta megidézésével elterelni. Itt vettek tragikus fordulatot az események.
Gondoltuk, hogy két adagot készítünk, két lábosban, az egyiket viszont kevéssé túltöltöttük tésztával, és szánalmas kísérletem, hogy áttegyek egy adagot belőle a másik lábosba eleve kudarcra volt ítélve, egy maréknyi tészta egyből a földön kötött ki. Mindegy. Miután végre eltelt nyolc-tíz perc, és le kellett szűrni a tésztát, sikerült a szűrőben lévő tésztára rálöttyenteni egy adag mosogatószert, majd pár pillanattal később izomból beverni a fejem a mikró sarkába. Zseniális. Végül aztán egy lábosnyi tészta mégis túlélt engem, jobb is lett így, legalább bőven volt rajta dió.
A mosás közben elkészült, és a fregoli persze hogy hiányzik, bár a pólóim része Kinga ruhaszárítóján elfért, a többi ruhát kénytelen voltam az erre alkalmasnak tűnő felületeken kirakni: jutott mindenhova, a kilincsre, az asztal csücskére, a szekrények fogantyújára. Most mindenhonnan zoknik lógnak, eléggé szürreális. Jobb lesz eltenni magam holnapra, ez a nap számomra már nem biztonságos.
Bár a megbeszélt szombat esti arconpörgés végül elmaradt, de így is rendkívül jól telik az első bécsi hétvégém. Tegnap bezsákoltam egy csomó akciót a Zielpunktban (a Plus helyi megfelelője). Szerintem itt éri meg legjobban vásárolni, de csak a márkás termékeket, gyümölcsben például elég gyenge, ott inkább a Billát favorizálom. A Lidl és a Hofer (Aldi) is elég olcsó, ott is megéri körülnézni, főleg hogy a tipikus német termékek (mint a kedvenc krumplisalátám) egy részét ott lehet csak beszerezni. Márkás sört viszont itt nem lehet kapni, a Zielpunktban kicsi a választék, erre marad a Billa, a Spar és a Merkur. Utóbbiban a kínálatot elnézve lehet, hogy a két év is kevés lesz az összes kipróbálásához.
A bevásárlás után megtettem azt, amit már régen meg kellett volna tennem, rendet raktam és kitakarítottam a szobámat, és kiderült, hogy ez a város se kevésbé poros mint Budapest: öklömnyi por gyűlt össze a szobámban. Takarítani még mindig nem szeretek, és egy porszívó is nagyon hiányzik, a seprű nekem kevés. Este olajban kisütöttem két crispy chickent, ez nálam igen nagy szó, mert konyhai antitálentum vagyok. Amúgy nagyon adta.
Azóta pedig döglés projekt, két filmet is begyűrtem tegnap este óta. A Tekkenről mindenhol lesújtó véleményeket olvastam, de nekem nagyon tetszett, izgalmasnak és jónak találtam. Nem tudom, hogy ehhez mennyi köze van annak a ténynek, hogy ez volt gyerekkorom egyik kedvenc játéka, de szerintem aki nem ismeri a Tekkent, az inkább ne alkosson véleményt a filmről, mert nem ő a célközönség. A ma délelőtti film pedig a régóta áhított Machete volt, már nem tudtam tovább várni, és nem okozott csalódást. Szerintem a közös Grindhouse óta megengedhető Rodriguezt és Tarantinót összehasonlítani. Számomra előbbi sokkal nagyobb kedvenc, Tarantino legújabb filmjei közül keveset tudtam megkedvelni (a Becstelen Brigantykat igen), Rodriguez viszont úgy látszik, mindig belenyúl a jóba. Most se történt másként, azt kaptam a filmtől amit vártam, sőt kicsit többet is, és a címben idézett, Antal Nimród szájából elhangzó magyar mondat külön tetszett. Hihetetlen, hogy ilyen fantasztikus módon is lehet trash-filmet készíteni. Azt hiszem, napokon belül újra megnézem.
Most abbahagyom a blogolást, a hét elején már megindultak a rendes kurzusok, és szeretnék életemben először naprakészen tanulni, és elkerülni a térdeltetést.
Ausztriában nagy hagyománya van az éves céges kirándulásoknak, csütörtökön a mi intézetünk is megtartotta a magáét. A helyszín Pannonia, majd később Pannonia Superior fővárosa, Carnuntum. A hely érdekes volt, de egy idő után már nem volt olyan lehengerlő térdig érő falmaradványokat nézegetni. Legjobb állapotban talán a Heidentor maradt még meg.
Carnuntum után a Seidl pincében ebédeltünk (az osztrák bor meglepő módon itt is jó volt, és annyi sonka volt a tányéron hogy alig tudtam leküzdeni), majd elvileg egy botanikuskert-látogatás következett volna, de az ezzel járó hatalmas izgalmakat elkerülendő páran az egyik tanár javaslata alapján inkább kávézni és sörözni mentünk Lajtabruck (Bruck an der Leitha) központjába.
Este természetesen közös vacsora, ezúttal a Praterben, a Schweizerhausban. Életem egyik legjobb Wienerschnitzelét ettem. Ami ránézésre nagyon ütött még, az a Schweinsstelze, legközelebb biztosan azt rendelek. Jó dolog, hogy a tanulás és térdeltetés mellett azért ilyen eseményekre is sor kerül évközben, enyhén feldobja a mindennapokat.
Pénteken egyetem, majd hazaút, előtte Shopping City Süd útbaejtése. Az osztrákok, úgy tűnik, szeretik a monumentális dolgokat, a vösendorfi Európa második legnagyobb bevásárlóközpontja, tízezer parkolóhellyel, igencsak adja. Az élelmiszer viszont meglepő módon drágább mint a városban. Az Orangeways meg néha adhatna más filmet is mint az Angyalok és démonok.
Szerdán, első igazi pihenőnapomon felcsaptunk turistának Kingával. Bejártuk az egész belvárost, megnéztünk egy valagnyi templomot, és a tanulság, hogy a belvárosban majdnem minden templom ugyanúgy néz ki (kevés kivétellel ugyanaz a barokk giccs, arany csöpög a plafonról is, de azért persze gyönyörű). A bejárt templomok: Stephansdom (aminél szerintem sok szebb templom van Bécsben), Jesuitenkirche, Peterskirche, Franziskanerkirche, Maria am Gestade, Kirche am Hof. A belső kinézet terén az egyetlen szignifikáns kivétel a Ruprechtskirche volt, ezt még a 8. században építették az ideérkező telepesek Vindobona romjain, és egészen az 1200-as évekig Bécs főtemploma volt. Persze ez is tetszett nekem a legjobban, egyszerű, szép, arányos templom. Külön érdekesség, hogy a lúzer turisták kilencven százaléka egy három-négy utcás körzetre koncentrálódik, így amíg például a Stephansdomban lépni sem lehet, a többi, hasonlóan gyönyörű templom üresen kong pár utcával odébb. Szó szerint üresen, általában egy ember sincs bent, bárki azt csinálhatna ott amit akar, de ez persze Ausztriában nem így működik.
A templomokon kívül megnéztük még a Looshaust is (kívülről). Ez az épület a 20. század elején épült, akkor elég egyedi stílusban: alul márvány, felül csupasz falak. Az újszerű megoldás nem mindenkinek tetszett, Ferenc József például annyira gyűlölte ezt az épületet, hogy behúzatta a szomszédos Hofburg ablakán a függönyöket, hogy sose kelljen látnia.
A belvárosi trip után szétnéztünk a Praterben is (a név hallatán mindig Árpi esetleges reakcióira gondolok). A Prater egy hatalmas park, emellett itt található a bécsi vidámpark is, ami ránézésre eléggé adja, bár mivel le vagyok égve, még semmire nem ültem fel, de lesz még elég időm. Itt van többek között a világ legrégebbi óriáskereke is (amit 1897-ben Ferenc József uralkodásának 50. évfordulójára építettek).
A Prater után evés, alvás, evés, boltlátogatás, evés. Összefoglalásként annyit írnék még, hogy bár Bécs igencsak hasonló stílusban épült mint Budapest, de azért látszik, hogy jobban megkímélték a történelem viharai, nem volt negyven év szocializmus, emellett az épületeket, lakóházakat is rendszeresen tatarozzák, minden pöpecül néz ki. Irigy vagyok, főleg az utóbbi miatt, mert nekünk is legalább így nézne ki a városunk, ha…
A reggel nem kezdődött túl jól, kőkemény torokfájásra ébredtem, jellemző, hogy kb. 2 hónapja mindig elkapok valamit. A szokásos matek gyorstalpaló után körbevezettek minket az IHS könyvtárában. A korábbiakat tudom erre is mondani, szerintem odaver. Gondoltam, hogy lefekszem aludni délután, de aztán rájöttem hogy itt minden eddiginél jobban megutáltam itthon ülni, ezért Kingával (a magyar lány az emeletről) körbejártunk pár nagyobb plázát Bécsben (nem beszólni), hogy össze tudjuk hasonlítani az árakat, tudjuk mi hol a legolcsóbb.
Voltunk a Gasometerben, ami egy régi gázmű átalakítása után lett pláza, négy, óriási, henger alakú épületben. A hely így hétköznap elég kihalt volt, de a szupermarket egész jó. A Generali Centeren érződött a Mariahilfer Straße hatása, első blikkre drága és szar. A Millenium City egész barátságos, bár a szupermarketnél itt kicsi fölélőtték az árakat, úgyhogy végül a közeli Billában vásároltunk be. Most tele van a hűtőm, 5 sör, mind különböző, egész otthonos már így a koliszoba.
Este főztünk, majd brutális, gátlástalan zabálásban éltem ki magam. Még mindig inkább gurulok mint járok. Megnéztük a mosodát, és nem igazán jöttünk rá arra, hogy hogyan is működik, túl sok a mosógép, túl sok az utasítás, túl kaotikus az egész…
Holnap kihasználom a szabadnapomat, kis városnézés, rendrakás, döglés.
Végre sikerült elintézni a bankszámlát, és találkoztunk az első rugalmas ügyintézővel Ausztriában. Az Erste kínálta szinte a legjobb feltételeket, semmi helyett kétszer semmi látra szóló kamattal, ingyen pénzfelvétel belföldön bárhol és az EU-ban az Erste fiókokban, de hitelkártyám csak fél év után lehet, ez van. De legalább utána újra meglátogattuk Pestsäulét (vonzódásom kezd már beteges lenni), majd megnéztük a Stephansdomot és a Peterskirchét is.
Az egyetemen 180 perc alatt összefoglaltak annyi algebrát, amit mi két félév alatt tanultunk. Egész jó volt, mert megmozgatta az agyamat, de aki ezt először hallja, annak szerintem lehetetlen megérteni és befogadni, meg a matematikában azért jó megrágni, emészteni az új dolgokat. Így viszont gyors ismétlésnek jó volt. Októbertől állítólag axiomatizálunk.
Estefelé vásárlás, sajnos minden bolt bezár hét-fél nyolc körül, de a Billát még sikerült utolsó pillanatban elcsípni. Van már sör is a hűtőmben, így már kicsit nyugodtabb vagyok itthon.
Amúgy a múlt hét csütörtöki welcome eventtel kapcsolatban elfelejtettem megemlíteni, hogy az osztrák bor nem volt rossz és a Béla név itt kifejezetten menőnek hangzik, hát igen.
Ja és megvan a nyelvvizsgám, így nem omlik össze az egész életem kártyavárként, ó igen.
.svg/20px-Flag_of_Belgium_(civil).svg.png "Belgium"){kind=small}
Bécs messze van 