Wacken sörös szemmel

Az idei Wackenre azzal a nem titkolt (sőt inkább élénken hangoztatott) céllal mentem ki, hogy az autentikus észak-német környezetben megpróbáljak minél több sört bezsákolni. Sajnos a tervezett “sporttáskányi sör haza” akció meghiúsult a szervezők retek hozzáállása miatt (megint nem lehetett üveget bevinni a kempingbe, így nem tudtam volna hol tartani őket, a hazainduláskor meg már zárva volt minden), de a reggeli szupermarketes mókák így is rendesen hozzájárultak a sikerhez. Egészen meglepő, hogy noha minden reggel fél órán át söröket hűtöttünk a mélyhűtött áruk között, öt percenként ellenőrizve a hőfokot, egyszer sem buktunk le. Na de jöjjenek a kipróbált sörök, amennyire lehet, kronologikus sorrendben.

Bernard Sváteční Ležák  – a cseh benzinkutaknál megéri sört venni, annak ellenére is, hogy teljesen hasraütésszerűen váltják az eurót. Ezért a sörért 1,9 eurót fizettem, a következő Staropramenért egy másik kútnál – hiába került cseh koronában csak egy kicsivel kevesebbe – 0,9-et. Nem baj, nyaraló nem foglalkozik ilyenekkel. A csatos üveget kibontva kellemes aroma szállt fel, remek. A sör íze elég erősen komlós, még a pilzeni sörök közül is kiemelkedik. Mégis megőriz valami lágyságot magában, kellemes útitárs. Összességében kitűnő sör volt, de a később bemutatandó – cseh sörfesztiválon kipróbált – szűretlen Bernardot nem tudta megverni. Csak találnám már meg a jegyzeteimet…

Staropramen 11° Jedenáctka  – a Staropramen tavaly dobta piacra ezt a karamellmalátával készült sört. Kóstolás után az elején még sima világos láger íz fogadja az embert, később elő-elő bújik valami pörkölt malátás jelleg, egyre intenzívebben, de végig a háttérben maradva. Kellemes élmény volt, többre nem is számítottam.

Dithmarscher Dunkel  – korábban már volt szerencsém ezen észak-német családi sörfőzde söreit kipróbálni, de erősen megkopott emlékeim újrázásért könyörögtek. Söreikre a komló-központúság a leginkább megfelelő jelző, valóban, a Flensburgerhez hasonló ízvilággal rukkolnak elő, csak még egy kicsit keményebben, ami nekem nagyon bejön. Mivel nem vagyok szakértő, ezért csak tippelni tudok, hogy Észak-Németországban valami egyedi komlófajtát használnak ami ilyen söröket eredményez.

Dithmarscher Urtyp  – az Urtyp is ugyanazokat a lehengerlő komlós jegyeket hozza, mint a barna változat, talán kicsit szénsavasabban és erősebb ízvilággal. Nem igazán értem az ezeket a söröket érő negatív kritikákat (például a ratebeeren), nekem – és a velem kóstolóknak – tényleg élményt jelentettek. Persze ez legalább annyira szubjektív dolog mint filmekről vagy zenéről beszélni, ezért nem is érint igazán meg ha az emberek nagy része másként vélekedik. Szerencsére jelen esetben nem vagyok egyedül, ahogy látom, a Dithmarschernek még rajongói klubja is van.

Einbecker Ur-Bock Dunkel  – az üveget kézbe véve rögtön propaganda fogad – “a baksör szülőhazájából”. Nálam ez ellentétes hatást keltett, magasabbra helyezte az elvárásaimat. Szerencsére a sörre így sem tudok rosszat mondani, kitűnő, friss és robusztus de mégis simogató íze  hamar levett a lábamról.

5,0 Original Pils  – ha egy sör az alkoholtartalmat előtérbe helyezve próbálja eladni magát, ott már nagy baj lehet. És valóban. Jó taktika, ha színvonaltalan tömegsört akarunk a piacra dobni (és valóban, a fesztiválon kb. minden harmadik ember ilyet ivott). Íze is ennek megfelelő, néha inkább zavaróba átcsapó. Ha a részegedés a cél, akkor megfelelő ital, ha az ízére is oda akar figyelni az ember, akkor viszont kellemetlen csalódás éri.

Duckstein Original    – az előző sörrel szemben itt minden a minőségre volt kihegyezve. Bükkfás érlelés, a sörfőzőmester tökéletes minőséget igazoló aláírása az amúgy gyönyörű palack nyakán, propagandaszöveg. A sör  igazi altbier, mint a korábban kipróbált Diebels. Íze kiegyensúlyozott, kellemes, inkább malátás, enyhe pörkölt és talán csipetnyi füstös jelleggel.

Paulaner Hefeweissbier Dunkel  – barna búza Paulanert itt még sehol nem láttam, így rögtön a mélyhűtőpultba került ez is. Úgy tűnik, a Paulaner nem tud rossz sört alkotni, barna búzájuk is a tökéletességről alkotott fogalmaimat igyekezett újradefiniálni. Leginkább citrusos aromákat sikerült kiéreznem (a többi barna búzához hasonlóan), és maga az íz annyira meggyőző volt, hogy ez a sör nálam legalább egy szintre került a többi remek barna búzával (Weihenstephaner Dunkel, Franziskaner Dunkel). Remélem itt is találok egy helyet, ahol elérhető áron hozzá lehet jutni.

Dithmarscher Pilsner  – ez a változat talán egy kicsit jellegtelenebb volt, mint az előző két Dithmarscher termék (a komló íze se volt olyan áttörő), de a wackeni játszótér padján punnyadva így is kellemes színt vitt a napomba. (Vajon a gyerekek a fesztivál alatt el vannak tiltva a játszótértől?)

Beck’s Gold  – kellemes levezető sör volt ez a hazaúton, az alap Beck’s-nél talán egy kicsit jobb ízvilággal, de kiugróan nagy különbséget nem éreztem köztük.

Krombacher Pils – a hazaút másik söre szintén nem rejtett magában nagy meglepetéseket, kellemes, szinte mindig fogyasztható pilzeni. Semmi különös.

A wackenbeli sörökből folytatás következik, mivel az utolsó reggel két vödörnyi, kempingben hagyott, tökéletes állapotú sörkollekciót  (belga, dán, német, stb. sörökkel) sikerült összeszednem. Muhaha.

Kedves Naplóm!

Másfél hónap szünet után újra visszatérek a blogíráshoz, bár az elkövetkezendő pár hétben se fogok tudni gyakran írni. Túl vagyunk egy elég mozgalmas nyáron, nagy szívfájdalmam hogy egy délutánig nem tudtam nyugodtan semmittenni. Anikó sikeresen ideköltözött, a munka is úton van. Sikerült kiszabadulni végre a kollégiumból (így utólag kijelenthetem hogy néhány dologtól eltekintve szar volt ott élni, de persze ez az én egyéni problémám). Még a pakisztáni lakók utáni – egyhuzamban négy napig tartó – lakástakarítás is megérte. Wackenben kieresztettük a gőzt, esküvőn tanúskodtunk, hússzor fordultunk a koli és az új lakás között, megtettem az első lépéseket a súlyfeleslegem leadása felé. Ennyi fért négy hétbe.

A lakás elég jó, talán a legolcsóbbak egyike Bécsben, de ennek ellenére messze kielégíti minden igényünket. Újonnan felépült környéken, de mégis közel a városközponthoz, jó sportolási lehetőségekkel. Ami a legmeglepőbb volt a lakáskeresési folyamatban, az az, hogy a hirdetések feladása után kb. három-négy nappal már a lakások nagy része el is megy, nincs nagyon idő gondolkodni és esetlegesen jobb ajánlatokra várni. Meg persze az is, hogy durván a hazai ár kétszereséért történik ez.

Sajnos nincs időm végigszvaffolni az új lehetőségeimet, két nyelvvizsga, egyetemi kurzusok, hétkor kelés, este tizenegyig tanulás. A blogos elmaradásaimat remélem azért még ebben a naptári évben tudom pótolni. Wackenben az utolsó nap a cuccaikat hazavinni lusta nyugat-európaiak után sikerült legalább másfél vödörnyi sört begyűjteni, és ott is rendesen fogyasztottunk (és még korábbról is maradtak új márkák). A tavaszi koncertekről sem írtam, és bár lehet hogy mindenki magasról tesz rá, én mégis meg fogom tenni, magam miatt. Kezdem is a pótlást.

A soha már másodszor

Ulver, Zweizz @ Szene Wien

Az Ulver nem egy szavatartó zenekar. Eredetileg sose akartak koncertezni, aztán mégis beadták a derekukat. Akkor azt mondták, a válság őket is megviselte, de azt biztosan megígérhetik, hogy ezek mind egyszeri, különleges, elszigetelt koncertek lesznek, turnézni nem fognak, az nem az ő stílusuk. Ezután persze a koncertsorozat turnévá, de egyszeri, soha meg nem ismétlődővé alakult át. Részemről még ekkor is hittem az igazukban, és kicsit sajnáltam az A38-as koncert után, hogy többet ittam a kelleténél, és noha nagyon élveztem a koncertet, de nem tudtam úgy ráhangolódni mint kellett volna. Az se volt túl jó, hogy a magyar közönség egy része végig pofázott a bárpultnál ami az alkalmanként elcsendesülő, ambientes zene élvezetét számomra teljesen tönkretette. Mindegy. Szerencsére most sem mondtak igazat, és még a hivatalos kiadás előtt jól megturnéztatták az anyagot.

A bécsi koncert előtt szerencsére megnéztem a last.fm-en a korábbi bulikról írt véleményeket, amelyek eléggé vegyesek volt: az emberek fele halálra fikázta a zenekart, másik fele pedig lelkendezett, és kicsit alaposabb utánaolvasás után kiderült, hogy ennek oka az volt, hogy a koncerteken – a ráadásbeli Hallways of Always kivételével – kizárolag az új albumról játszottak, ami ekkor még nem jött ki. (Bár kiszivárgott már.) Így volt időm felkészülni az új számokra, és ezzel elkerülni a csalódást. (Ha nem tudtam volna előre hogy szinte csak új számokat játszanak, nagy pofáraesés ért volna a koncerten.)

Az Ulver előtt viszont még túl kellett élni az experimentális és leginkább zajzenében utazó Zweizzet. Az egyszermélyes formációt alkotó úriember korábban hat évig a norvég Dødheimsgard billentyűse volt. Ezúttal valami egészen mást sikerült alkotni: a színpadkép már tökéletesen lefestette mit is várhattunk: vécécsésze, alján a tető felé mutató kamerával, ennek képe a színpad mögé vászonra kivetítve, a vécé tetejént alul Zweizz logó (lecsukva ezt vette a kamera), a csésze mellett nyomorék kürt. Majd megérkezett az úriember is. A produkció körülbelül fél órán át tartott, ami szinte végig a vécé fedelének ököllel csapkodásával telt, mellette pedig a mikrofon gerjesztésével. A közönség félkomolyan meg is tapsolta volna, de mindig csendre intette őket. A legmókásabb pillanat talán az volt, amikor megkérdezte a közönségtől, hogy van-e olyan ember aki tényleg utálja a zenét, mire onnan az igen, te vagy az felkiáltás érkezett vissza. A show tetőpontján (vagy inkább mélypontján) pedig teljes nyugalomra intett mindenkit, tekintve hogy koncentrálnia kell arra ami következik: nadrágot letolva ráült a vécé tetejére, ezzel minden kevésbé érdekes részét a vászonra kivetítve, elővette a nyomorék kürtöt és óvodás módjára fujdogálni kezdte. Ez már nem experimentalizmus, nem zajzene volt hanem minden, emberiség történetében alkotott művészi dolog meggyalázása és porba tiprása. Szerencsére nem tartott sokáig.

Kisebb szünet után pedig egy olyan zenekar következett, ami a másik véglet bemutatásával mindezt a szart könnyedén feledtetni tudta. Az új Ulver-album, a Wars of the Roses lassú számai a koncerten dinamikusan, elsöprően támadtak, minden tökéletes volt, minden ott volt ahol lennie kellett. A Providence elég fogós női énekét végül Garm hozta, így kicsit megváltozott az egész szám fílingje is, persze nem zavaróan.. A vetítés pedig kevésbé volt összetett mint az első turnén, inkább egyszerűbb képek és minták vonultak a számok alatt végig, mint jól összevágott videók. De ehhez az albumhoz nem kellett több. A Szene általában jó hangzásával együtt a koncert sokáig beírta magát az emlékeimbe, pozitív élményként, Zweizz ellenére is.

Végezetül egy videó ami a koncert majdnem felét felöleli (az elején apróbb technikai problémával, ami miatt majdnem elmaradt a Providence).

Életben

A harmadik “félév” monotonságát sajnos nem sok dolog töri meg, de mielőtt az oldal végleg sörblogba fordulna át, teszek egy újabb elkeseredett kísérletet arra, hogy leírjam mi történik velem.

Még mindig adós vagyok három koncertbeszámolóval (Ulver, Corrosion of Conformity, Weedeater), és nem igazán tudom eddig miért nem írtam meg őket, leginkább talán lustaságból. Az iroda jelenleg valahogy nem ösztönöz produktivitásra, nekem hiányzik hozzá az otthonosság, a koliszobám viszont a délutáni órákban rásütő nap miatt minden értelmes cselekedetre alkalmatlan (úgy este 11-ig, ahonnan már úgyis mindegy). Az épület éjjel is tökéletesen tartja és sugározza vissza a hőt, és mivel nyitott ablaknál a Brigittenauer Ländén haladó forgalom miatt nem tudok aludni, így marad a pokoli hőség. Nyáron olyan lesz mintha végig fesztiváloznék, kivéve a pozitívumokat.

A hétvégék mostanában otthon telnek, hétvégéhez méltóan, megfelelő mennyiségű dögléssel és aktív programmal. Volt főzdefesztivál, amiről később majd bővebben írok, most hétvégén pedig tettünk két kisebb sétát a környékbeli erdőkben (Solymáron és a Remete-szurdokban). Szégyen tíz év után felfedezni hogy utóbbi házunktól húsz perc gyaloglásra van, és nem kicsit éri meg kimenni. Az ilyen helyeken, a felettem egymásra boruló fák alatt, mellettem csobogó patakok mellett sétálva valahogy mindig ki tudok lépni a megszokott kis, fingszagú világomból és valami olyan nyugalom száll meg, amire amúgy nagy szükségem lenne.  Többször kellene kijárni a természetbe.

A végére hírek. A Remete-barlangból kiköltözött a csöves, de ezúttal patkányok lephették el, mert már a bejáratnál jól kivehető a cincogás. (Vagy denevérek?) A nagykovácsi tigrissel nem találkoztunk.

Fikának helye nincs

Továbbra is adós vagyok négy koncertélmény elektronikus megörökítésével, íme kettő:

Waco Jesus, Putrid Pile, Potential Threat Sf, Suffelicious, Altered Existence, The Dr Orphyus Project @ Escape Metalcorner

A koncert előtt nem sok kedvem volt kimozdulni, inkább lefeküdtem volna aludni, de már megvolt a jegyem, muszáj volt. (Úgy vettem észre a jegyelővétel a legjobb hárításmegelőzők egyike.) Erőt gyűjtendő így megittam egy sört és hozzá két felest, majd útnak indultam. Mivel sokáig tartott önmagam győzködése, így az első három zenekarról annak a rendje szerint le is maradtam, az első zenei hatást az este a Potential Threat Sf képviselte. Jó kis thrashnek tűnt, de viszonylag keveset hallottam belőle ahhoz hogy igazán megítélhessem.

A Putrid Pile valahogy albumon sosem ütött meg, de amikor Shaun LaCanne egy szál gitárral felment a színpadra (persze ruhában), és egyedül, programozott dobbal brutal deathet kezdett játszani, az valahogy mégis magával ragadó volt. Kijött belőle az, ami az albumon eddig nem. A performansz végén igyekeztem venni magamnak egy sört, és azzal nézni a Waco Jesust, ami jó volt ugyan, de közel sem olyan jó mint ahogy arra számítottam. Talán a gyenge hangzás miatt, de még azokat a számokat is nehezen ismertem fel, amiket legalább százszor meghallgattam már előtte. Az estét a Putrid Pile vitte, egyértelműen. Egy videó a végére, állításomat bizonyítandó:

Kyuss, Waxy, Burden @ Petőfi Csarnok

Ha jól nézem, ez lesz talán az első hazai koncertbeszámoló a blog történetében. Hát igen, sajnos az otthon fellépő zenekarok vagy játszottak itt is (most Bécsben elfogyott a jegy mielőtt megvettem volna), vagy számomra bűn rossz időpontba tették a fellépésüket, ez van. Így sajnos megrendezték az első olyan hazai Death Angel koncertet is, amin nem voltam ott. Gondolom kurvára számított.

Jó ötlet volt két koncertet egy postba zsúfolni ugyanis a két előzenekarról nincs mit írnom: a Burdenből látott egy szám alapján a szétázott énekes maga a szerencsétlenség volt, a feldobott mikrofont se tudta elkapni (talán még a fejére is esett, de ebben már nem vagyok biztos), a Waxy fellépéséből pedig egyetlen percet se sikerült elcsípni (a padok és a sör jobban vonzottak). Persze nem is ezekért jöttünk.

Lehet feszülni azon, hogy most ez Kyuss reunion volt-e vagy sem, a lényeg az volt, hogy végre “eredeti tolmácsolásban” lehetett ezeket a számokat hallani. A koncert tényleg hatalmas volt, az egyetlen zavaró tényező talán a közönséggel történő kommunikáció teljes hiányából eredt, de ez állítólag régen se volt másképp. Fikának helye nincs.

Tavasz eleji helyzetjelentés

Megint régen nem írtam, pedig lenne miről. Jön majd három, eléggé eltérő stílusú koncert beszámolója az elmúlt hetekből (Waco Jesus – Putrid Pile / Kyuss Lives! / Ulver), a söröket tekintve gőzerővel tartok a száz felé (94-nél járok már, ebből 85 kipostolva) és élményekből is akadt néhány. Most inkább ez utóbbiakkal foglalkoznék.

Újra sikerült Anikóval eltölteni egy teljes hétvégét Bécsben, és a szép időt kihasználva az utolsó alkalomhoz hasonlóan ismét kirándulni mentünk: ezúttal a négyes Stadtwanderweget támadtuk meg, és noha eddig nem voltunk sok helyen a természetben itt, mégis ez valószínűleg a két év végén is a top helyek között lesz értékelve. Az útvonal többek között három tavat érintett, melyek közül a Silbersee volt messze a legszebb. Ez egy eléggé elfertősödött tó, annyi varanggyal hogy szerintem ha kijönnének a vízből, fél méterrel lejjebb menne a vízszint. Persze, túlzás. Az út eközben elvitt a Jubiläumswartéhez is, aminek érdekes története van: eredetileg egy, Ferenc József uralkodásának ötvenedik évfordulójára felállított fa kilátó állt itt, tovább növelve a jeles alkalomból emelt építészeti művek számát (a korábban említett Assisi Szent Ferenc templomot és az óriáskereket is az aranyjubileum kapcsán építették). Sajnos az eredeti fa torony még abban az évben megsérült, így a pótlására az Ottakring szépítésére alakított szervezet a Praterben ekkor tartott jubileumi kiállításon használt és később áruba bocsátott, majd’ harminc méter magas vasszerkezetű tornyot vette meg.

A kilátás pazar volt innen, a Béccsel átellenes oldalt is szépen be lehetett látni, és ami különösen tetszett, hogy a korláton különböző nyilak jelölték az érdekesebb helyeket és a távolságukat. Mindenképpen feldobta a dolgot, és egy kicsit több érdekességet is vitt bele, nem csak a “hű nézd, ott van a Stephansdom” jellegű frázisokban merült ki a nézelődés. Ezúttal sikerült a wanderpassunkra is pecsétet szerezni. Jópofa dolog ez, a túraútvonalról gyűjthetsz pecséteket, amik igazolják hogy tényleg ott jártál. Emléknek tökéletes, és aki nagyon szajrés az bizonyos számú pecsét után mindenféle vacakra beválthatja ezeket.

A mai nap pedig nem kevésbé királyul telt el: Zolival, aki most volt felvételizni ugyanoda, ahol én is tanulok, és kedves barátnőjével a nagy izgalmakat leküzdendő bevetettük magunkat az egyik kis bécsi házi sörfőzde étterem-sörözőjébe. Részemről nagy reményekkel vártam a dolgot, a ratebeeren ugyanis a legjobb 20 osztrák német sörben négy 7 Stern főzet is helyet kapott. A sörökről majd később részletesebben írok, az ételről pedig most annyit, hogy elég jó volt (savanyúkáposztás-zsemlegombócos sertéssült), elérhető áron. Már maga a hely is rendkívül hangulatos, a központi üstökkel és az embert minden irányból érő sör-középpontú ingerekkel, de külön említést érdemel a bejáratnál a sörök terjesztéséből a közvetlen emberi tényezőt teljesen kiiktató automata: a nasiautomatákhoz hasonló elven itt üveges söröket ad a gép, a végén kicsit aggodalommal eltöltő, kiadónyílásba történő beleejtéssel. Azért fasza ez így.

Heti klip

Két nap, ööijjj.

Experimentalizmus a sínek alatt

Kayo Dot, Tartar Lamb2, Jeremiah Cymerman @ RHIZ

Kissé rendhagyó koncertbeszámoló következik, ugyanis  ezúttal az eddigiektől eltérően (bár nem először) kiléptem a metal nyújtotta műfaji kereteken, és belevetettem magam egy jazzes ízektől sem mentes avantgárd poszt-rock estébe. Noha nem ismertem annyira jól a Kayo Dot munkásságát, de a pofátlanul olcsó, nyolc eurós belépő kétséget sem hagyott bennem a részvételemet illetően.  (Igen, tudom, Szegeden 1000 forint volt…)

A helyszín ezúttal a RHIZ nevű törpelokál volt, ami a korábban már említett Josefstädter Straße-i megálló alatti boltívklubok egyike. Nekik két boltív jutott, egyikben bár, másikban koncerthelyiség kapott helyett. Ez utóbbi olyan kicsi, hogy amint beléptem és megláttam a felállított hangszereket, kétségem támadt afelől, hogy a zenészek egyáltalán felférnek-e majd a színpadra. Felfértek.

Az este felállása nagyon egyszerű volt: a turnéval utazó 7-8 többek között John Zornnal együtt is megfordult zenész alkotta a jelentős átfedésekkel felálló három formációt. Jeremiah Cymerman egyedül kezdte a sort, klarinétjátékával indítva el a teremben lévő hallójáratok elleni genocídiumot. A kifejezés nem túlzó, néha annyira sikerült a mikrofon és a klarinét hangját tudatosan összegerjesztenie, hogy a 2008-as Sziget fesztiválon történő Carcass hangolás óta nem érte ilyen hatás a dobhártyáimat. (Akkor a basszust sikerül mellélőniük a hangmérnök uraknak.) Persze ez mégiscsak a műsor egy rövid része volt, és nem is lenne túl fair csupán ezzel sztereotípiákat felállítani és az erényeket kisebbíteni: a program igazi csemegének számított. A feljátszott témákat amolyan Void ov Voices módon rögtönloopolva, esetleg rögtöneffektezve nagyon változatos és igencsak hatásos textúrákat sikerült életre kelteni. A végén annyira beleéltem magam, hogy a klarinét végső elhalkulása után szabályos elvonási tüneteim támadtak. Levegőznöm kellett.

A Tartar Lamb2 nem sokat váratott magára, Cymerman se pihenhetett meg, kezdődött az újabb őrület, immáron basszusgitárral, szaxofonokkal kiegészülve. Ez a projekt a Kayo Dot főnök Toby Driver és a hegedűs kisasszony duója volt, ide azonban már kicsit más felállásban jutott el: Mia Matsumiya nélkül, de további zenészekkel állt fel a második változat.  Talán akkor tudom a legjobban leírni, mit tapasztaltam, ha felidézem a zenekar öndefiniáló szavait.

Tartar Lamb 2 is like the sound of a whale swallowing a comet, spouting a cloud of ice from its blowhole, and the shards raining down and slicing up your face.

És valóban ilyen is volt. Néha nyugalmasabb, néha kaotikus, de színtisztán experimentális.

Újabb rövid utcai séta, majd végre elkezdett a Kayo Dot, kellemesen, nyugalmasan, ahogy a lemezeken hallható. A koncert alatt csak rövid pillanatokra vált igazán dinamikussá a zene, és csak egyszer kaptunk egy durvább, már-már metal zenébe illő futamot az arcunkba. Ez nem negatívum, csak a késői időpont miatt az ilyen időszakok adtak nekem lendületet, amivel a lassú részek alatt is ki tudtam tartani. Az én hibám. Több mint másfél órát játszottak, és végig azt kaptam amire számítottam, később sokáig emésztgethető zenei élményeket.

Még sok ilyet.

Those Whom The Gods Detest Tour 2011

Nile, Melechesh, Dew-Scented, Zonaria, Darkrise, Harmanic, Void Creation @ Szene

Amikor bejelentették a Nile-turné állomásait, és láttam, hogy a bécsi koncert péntekre, a budapesti szombatra esik, eredeti tervem az volt, hogy mindkét helyen ott leszek (ilyet úgyse csináltam még). Miután viszont úgy esett, hogy Tanci és Gergő kijöttek a bécsi koncertre, inkább itt maradtunk szombaton is és itt döglöttük el az időt.

Mivel az este a hat előzenekar miatt meglehetősen korán (ötkor) kezdődött, és előtte még ennünk kellett valamit, ezért csak a Zonaria környékén érhettünk a Szenébe. Sajnos erről a zenekarról sem tudok semmit sem írni, mert számunkra csupán a fő hármas volt releváns, addig nem nagyon néztünk be a koncertterembe, inkább a kerthelyiségben ittuk a  három és fél eurós Ottakringereket… (Szerencsére csak kettőt.)

A Dew-Scented előtt mindenesetre már befelé vettük az irányt. A hangzás a Szenében ismét remek volt, a Dew-Scentedet pedig simán el lehet nézni húsz-harminc percig, noha a számok egy kaptafára mennek, de mégis olyan erő és lendület van bennük, hogy nehezen unja meg az ember. Csalódást se nagyon tudnak okozni emiatt, hozták azt a színvonalat, amit már a Wackenen is láthattam.

A Melechesh ellenben teljesen lehangoló volt. Noha ők hozták ki számomra a tavalyi év egyik legjobb albumát, élőben mégis csalódást jelentettek. A zenéjük így túl egysíkű, a keleties témák nem túl változatosak, a kórusos kántálások pedig felvételről mentek, pedig ezeket simán lehetett volna három mikrofonnal élőben is reprodukálni, és az igencsak odasújtott volna. De így ez kevés volt…

Mindenesetre talán pont emiatt voltak ők a “tökéletes” választás a Nile elé. Az amerikaiak ugyanis megmutatták, hogy hogyan kell ezt a keleti témák – metal fúziót vérprofin és tökéletesen űzni. A Szene vérprofi hangzása mellett a három mikrofonos, váltott vokálozás szinte extatikus állapotba hozta az embert, Karl Sanders játéka tökéletes volt, a számok közötti instrumentális, akusztikus átkötőrészek arányát is sikerült tökéletesen eltalálni. Minden tekintetében tökéletes koncert volt, az eddigi három Nile koncertem közül messze a legjobb. (Bár az elsőből csak kevés dologra emlékszem…)

Még ide tartozik, hogy olvastam olyan kritikát a budapesti koncertről, amely szinte minden második gondolatként azt emeli ki, hogy a Nile két album óta semmi újat nem tud alkotni,  nem váltja meg a világot, egyre és egyre gyengébb dolgokat ad ki, az  In Their Darkened Shines pedig a leggyengébb lemezük. Nos, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. A Nile már azzal megváltotta a világot, hogy ezt a teljesen egyedi zenét megalkotta.  Leggyengébb albumról sincs értelme beszélni, ugyanis mindegyik olyan színvonalat hoz, ami messze veri az összes többi zenekar legalább 95%-át, világklasszis. A lemezek közötti óriási változást hiányán feszengeni is túlzás, mivel pont az alapvető stílusjegyek azok, amik meghatározzák ezt a zenekart. Ebből kitörve az egész értelme veszne el, megszűnne Nile-ának lenni. De a skatulyázottság sem akadályozhatja meg a változatosságot, és ahogy a különböző lemezeken hallatszik, ezt nem is teszi meg. Mi pedig a Nile-t így szeretjük.

A hétvége krónikája

Végre van miről írnom, ugyanis Anikó kedden öt napra kijött hozzám, és bár a hétköznapokon nem volt lehetőségünk nagy programokat csinálni (a szerda-csütörtök felét, a péntek egészét elvette az egyetem, sőt emellett még tanulni is kellett), hétvégére mégis jutott pár dolog.

Még pénteken sikerült végre megnéznünk belülről is a Karlskirchét, és megérte a rá kiadott 10 eurót. Maga a templom is fantasztikusan néz ki, a belsejében ráadásul helyett kapott egy lift + lépcső platform is (kb. 30+30 méter), amivel egészen a kupola freskóiig eljuthattunk és testközelből nézhettük meg őket. A kupola tetején pedig van még egy kisebb kiemelkedés is (nem tudom erre a szakszót, építész trollkodás nem ér), ahonnan körpanorámában lehet megtekinteni a várost. Pazar lenne, ha nem lenne az amúgy is vastag üveg mögött még egy rács is, ami teljesen elcseszi a kilátást. A pénzdobálgatást meg betiltanám. Jópofa dolog, hogy a lépcső legtetejéről a csak egy méterre lévő ablakpárkányra dobálják a turisták a pénzt, de ahogy látható volt elég sokan egyszerűen túl bénák ahhoz hogy odataláljanak, és bár kicsi az esélye, de ha egy százforintos tömegű érme utat talál magának lefelé olyan 60 méter magasságból, szerintem simán agyonvághat valakit.

Szombat reggel kivágódtunk a Donauzentrumba, és a tömeg láttán azt hiszem, ezentúl hétköznap fogok oda járni. Sapkát kerestünk, mivel múltkor eléggé elcseszett módon sikerült fent hagynom a békávén (ahogy ma a kesztyűimet az ÖBB-n, csak hogy mindenkinek jusson belőlem…), de végül csak tányér-mélytányér-kistányér-müzlistányér étkészletet vettünk. Ideje volt, narancssárga műanyagtányérból enni öt hónap után már elég lehangoló tud lenni. Hatalmasat néztem, ugyanis kiderült, hogy az “akciós” felirattal hirdetett hatos csomag narancslé csak kuponnal együtt akciós, a pénztáros pedig – az otthon megszokott – jó anyánkba történő elküldés helyett egyszerűen keresett nekünk egy kupont a korábban leadottakból és lehúzta a vonalkódját.

A vásárlás után eléggé bepunnyadtunk, de mégis a belváros felé vettük az irányt, ugyanis előző héten megbeszéltem Rainerrel, hogy mindenképpen csinálunk valamit a hétvégén. Nos, a Josefstädter Straße-i metrómegálló alatt található Chelsea nevű helyen kezdtük az estét. A hely szó szerint a sínek alatt van, itt ugyanis pár megállón keresztül felüljárón közlekedik a metró, a pályát tartó boltívek alatt pedig különböző klubok és kocsmák kaptak helyet. Elég extrém, nekem már emiatt megérte eljönnöm aznap este. A Chelsea sajátsága ezenkívül, hogy egyszer még Johnny Depp zenekara is fellépett itt, persze amikor még senki volt. Megittuk az általános három és fél eurós sörünket, majd nekem egy ATM-et kellett volna keresnem, mutattam is hogy melyik utcában van, meg hogy ott van az Erste Bank logója, de felvilágosítottak, hogy ott úgyse lehet bank, hiába, egy osztrákkal nem vitázhatok

Amúgy ez elég általános dolog, noha neked van igazad, de az itt élők mindent jobban tudnak, naná. És hiába tudsz valamennyire németül, még a legegyszerűbb dolgokat is gondosan lefordítják, úgyse értheted. Persze nagyon készségesen kaptam kölcsön pénzt az estére, szóval egy rossz szavam se lehet.

Ezután a Loft nevű helyre mentünk, ahol Rainer egyik haverja szolgáltatta a felső szinten a zenét, így négyből hárman ingyen bemehettünk, és csak egy ember jegyét kellett összedobnunk (ami viszont 11 euró volt, tehát így is elég szívbemarkoló volt a dolog). A hely valahol a gyík és a szar között volt, fent ahol a srác játszott szinte alig volt pár ember, ők is folyamatosan szivárogtak el, lent viszont állítólag “megőrültek”. Nos én nem őrültem meg, kifejezetten nehezen tudtam ébren tartani magam, az ilyen (veszünk egy alap témát és minden négy ismétlésben megváltoztatunk valamit) zenére táncolás különben sem az én műfajom. Szerencsére Anikó nagyon megértő volt, és így egy körül hazafelé vehettük az irányt. Kicsit bosszantott, hogy  csak három sört ittunk együtt meg, és csak két darab negyed-belépőt kellett kifizetnünk, de így is majdnem ötezer forintot eltapsoltunk egy olyan estéért, ami még nem is volt olyan különösen jó. Ennyiből háromszor körbetáncolnám az Excelsiort, ha értitek.

A plázában amúgy találtunk még pár érdekes dolgot, ezeket lefényképeztem és majd egy külön postban pakolom mindjárt fel a többivel együtt. Viszont előtte lefagyasztom a kb. fél kiló fasírtot amit a délelőtt készítettünk, hát igen, van barátnő, van normális kaja is. :)