A címek bűvöletében

Számomra az elmúlt fél év egyik legmeglepőbb dolga az osztrákok titulusokhoz, címekhez kötődő, már-már a perverzió határait súroló viszonya volt. Itt ugyanis az emberek hajlamosak már akár egy bachelor fokozatot is büszkén a nevükkel együtt használni, és a végtelen precizitás érdekében az egyes nagyobb diszciplínák címeit is megkülönböztetik (Dipl. Ing., stb.) akár a hétköznapi életben is. Az eddig megszerzett címeivel együtt szerepel mindenki az intézeti telefonkönyvben, de a könyvtárkártyáján és a postafiókján is ez virít. Persze ez még nem minden.

Gábor hívta fel a figyelmemet a Billa weboldalán látható űrlapra, ami a céggel történő kapcsolatfelvétel egyszerűsítésére szolgál. Dolgunkat megkönnyítendő, titulusunkat legördülő menüből választhatjuk ki. Persze ez egy céljával teljesen ellentétes eszköz, és inkább a fenti beteges vonzódás vegytiszta példáját mutatja. Nyilván egy zsák rohadt krumpli bejelentésénél igényem van erre.

 

Az OStR.Dir, M.Stat és DiWirtsch címek lemaradtak a végéről, elnézést. Mellesleg nem lett volna egyszerűbb inkább egy üres mezőt kihagyni?

Heti klip

Két új Dysrhytmhia szám.

Sörrr

Különösebb körítés nélkül, az újabb ötös. Vészesen közel a százhoz.

Erdinger Pikantus – Igen, megvolt életem első barna búza bakja. Az Erdinger első számomra igazán jó sörét mélybarna szín, krémes, tartós világosbarna barna hab jellemzi. Hiába erős, erejét a búza selymes ízével sikerült eltűntetni, nem úgy mint például az Edelweiss Gamsbockjánál. Sőt, a búza íze és a barna sörös jelleg is kitűnően harmonizál. Alig észrevehetően szénsavassága sem válik hátrányára.

Schneider Weisse TAP7 – Unser Original – a világ legrégebbi búzasörfőzdéjéből kikerült viszonylag puritán üveg először gyanakvásra késztetett, de az első korty után rá kellett jönnöm, hogy ez a sör nem véletlenül került be már többször is a Ratebeer legjobb ötven német söre közé. Színe barnás, íze a barna Franziskanerhez hasonlóan citromosabb az átlagnál. Egészen fantasztikus. A vösendorfi Intersparban sikerült beszerezni, más boltban még nem láttam. Pedig végig kellene kóstolni a többit is.

Schloss Eggenberg MacQueen’s Nessie – a Schloss Eggenberg eddig kipróbált csúcssörei mind eléggé odavertek, most sajnos viszont kicsit változott az ábra. Ez a sör is remek, de egy kategóriával lejjebb szorul, és valami hiányzik. A kuriózum megvan, a sör skót whiskymalátával készült. Az érzékszervekre gyakorolt hatás is elsőrangú, fantasztikus lágy, komlós illat, enyhén vörösbe hajló szín, és ideálisan komlós íz jellemző e sörre. A probléma viszont azzal van, hogy valamitől talán mégis kevés ez az íz, talán egy kis súly még odafért volna.

Wieselburger Stammbräu – külsőségekre nincs panasz, az alsó-ausztriai cég ezen söre csatosüvegben, ízléses címkével érkezik. Az íz is remek, komlós, testes, amolyan finomhangolása az alap Wieselburger ízének.

Lapin Kulta IV A  – noha már régen lecsúszott ez a sör, mégis valamiért elfelejtettem írni róla. Lehet hogy azért, mert – ne szépítsünk – botrányosan szar. A nagy reményeket hatalmas pofára esés követte. A sör talán egyetlen előnye az lehetne, hogy számunkra egzotikus helyről, a sarkkör közeléből származik. És ennyi. Az íze nagyon rossz, talán a komló vibrál elég zavaróan benne, de a korábban említett proliság szinte maximumra tör itt. Miután megittam egy pohárral, még sokáig rosszul éreztem magam tőle. A messzi északon valamit csúnyán elszúrhattak.

Végre történik valami

Legutóbb a Sziklakórház után eléggé elkalandoztam, ideje újra felvenni a fonalat. Azóta két hétvégét is Bécsben töltöttünk Anikóval, és az izgalmasabb dolgok is inkább itt történtek.

Sikerült például még a márciusi zárás előtt elmennünk a Wiener Eistraumra. A Rathaus előtti teret az év során sokféleképpen hasznosítják, a január és március közötti időszakban hatalmas, hatezer négyzetméteres jégpálya üzemel itt. A környezet fantasztikus, a kivilágított Rathaus és Burgtheater keretezi a bekorcsolyázható területet. Ez egyébként három kisebb, de átjárható pályára, és egy folyosórendszer-szerűségre van osztva, nekem utóbbi tetszett a legjobban, hatalmas élmény volt végigmenni a szűkebb folyosókon. Nem tudom, hogy mérnöki műhiba-e, vagy tudatosság eredménye, de a legalsó pálya erősen lejtett, ami ott eléggé izgalmassá tette a haladást. Korcsolyabérlés nélkül még egészen elfogadható, hat eurós áron be lehetett jutni csúcsidőben, a bérlés viszont további hat és féllel vékonyította az ember pénztárcáját. Ami nem tetszett, hogy emellett még a vécéért is külön fizetni kellett. Természetesen az elmaradhatatlan faházikók itt is megvoltak, és találkozhattam a puncsok eddig általam ismert legjobbikával, a karamellással.

A második csúcspont a következő itteni hétvégén ért el. Első lépésként elmentünk a Mexikoplatzra megnézni a Ferenc József aranyjubileumára építtetett Assisi Szent Ferenc templomot. Ezzel a hellyel már elég régóta szemezek, a Duna-parton rendszeresen elhalad az Orangeways busza is mellette, és a túloldalról is eléggé szembetűnő hogy itt valami rohadtul kilóg a környezetéből. Hát igen, ez a templom egyáltalán nem illik az itteni házak közé, olyan, mintha egy meséből kopipésztelték volna ide. Külön pozitívum számomra, hogy belülről sem az arany folyik mindenhonnan, hanem inkább egyszerű, letisztult formák jellemzik. A Ruprechtskirche mellett  így ez lett a másik kedvenc itteni templomom.

Ezenkívül a jó időt kihasználva megtettük a harmadik bécsi  túraútvonal háromnegyedét (azért nem az egészet, mert sikerült a legvégén valahogy áttérnünk a kettesre, és miután kikeveredtünk a lakott területre, inkább felszálltunk az első szembe  jövő járműre a további keresgélés helyett. Azt hiszem, mind a kilencet meg fogom csinálni ez alatt a két év alatt, esetleg a huszonnégyállomásos körtúrát is. (Ahol mindegyik szegmens végpontjai megközelíthetők tömegközlekedéssel, király.)

Végül, utolsó momentumként elmentünk a Naturhistorisches Museumba, megnézni a Körperwelten der Tiere kiállítást. Nagyon egyszerűen fogalmazva, ez olyan mint a Bodies, csak emberek helyett állatok vannak össze-vissza kipreparálva és szétszedve. A kiállítás maga érdekes volt, de még a kedvezményes, 9 eurós diákjegyhez képest is túl rövid. Szerencsére a jeggyel az egész múzeumot be lehetett  járni, ezzel együtt már bőven megérte a dolog, hiszen van itt pár ínyencség, mint például a willendorfi vénusz vagy a világ legnagyobb meteoritgyűjteménye. Előbbit ugye mindenki ismeri, de a testközelből történő megtekintés persze így is új élményt ad, még jobban szembetűnik az alkotó őszintesége a női nem őt érdeklő részeit tekintve. A felső szinten lévő kiállítás  (több száz kipreparált állat) viszont elég unalmas, mindenkinek szívből ajánlom, hogy hagyja ki (vagy csak szaladjon körbe) és a megspórolt időt felhasználva inkább menjen el a schönbrunni állatkertbe, ahol ezen állatok legnagyobb részét szintén láthatja, élve.

Heti klip

Két nap, ööijjj.

Friedrich Engels és a szvasztika

Milyen érdekes az, amikor a kommunizmus egyik megalkotójáról elnevezett Friedrich-Engels-Platzon (vagy a tőszomszédságában, nem néztem meg a kapun a feliratot) ilyen épület áll. Nyilván csak én látom bele azt amit nem kellene. (Az irányításra utaló trollkodás előtt érdemes megnézni az utolsó képet is.)

Heti klip

A szokásos

A képlet az utóbbi időben megszokott: döntően német és döntően különlegesebb sörök. Kezdjük hát.

Früh Kölsch – a kölni sörök tulajdonképpen külön fajtát képviselnek a német vérvonalban. Kicsit kívülállók ők is, készítésük első blikkre leginkább a korábban bemutatott altbierrel rokon. E sört öröm volt kóstolni, enyhén komlós, savanykás íze, gyengéd szénsavassága rendkívül üdítő volt. A legjobbak között a helye.

Erdinger Kristall   – a szűrt búzasörökkel eddig nem volt túl nagy szerencsém, és az Erdinger ezen variánsa sem váltotta meg a világot ilyen tekintetben. Noha frissítő és könnyed sör volt, de egyszerűen elvesztett a búzás jelleg, a nyers íz pedig nem hasonlítható össze egy igazán jó szűretlen búzasör ízével. Ez van.

Aecht Schenkerla Märzen – a Raschhofer korábban bemutatott füstöltsonkaízű söre után végre az igazi füstös sört, a kategória leghíresebbét is sikerült megkóstolni. Ég és föld a kettő. Itt egy sokkal intenzívebb, csokoládés jegyeket mutató sör fogadott, a füstösség pedig nem sonkajellegű volt. Elsősorban a sör utóízében jelentkezett, a kortyok lenyelése után mintha nagyon kellemes füst járná át az ember száját, simogatóan tekergőzne benne. Számomra az egyik legnagyobb eddigi sörélményemet jelentette, és nem tudok erekció nélkül gondolni arra, hogy a Märzenen kívül még többek között búzasört, és bakot is gyártanak füstös kivitelben.

Gösser Gold – folytatom a Gösser gyár szortimentjének feltérképezését. Ezúttal egy nevéhez hű, gyönyörűen aranyszínű, friss, üde, tavaszias ízű sör élményével gazdagodtam. Olyan volt ez mint ahogy az első tavaszi napsugarak beragyogják a várost. Enyhén, simogatóan. Eddig a legjobb Gösser amit kóstoltam.

Gondolatok a budai várról

Énblog jellegű post már régen született, és azóta pár dolog fel is gyűlt bennem, amit szívesen megörökítenék. Bár ez a post kezdetben az utóbbi két hétvége eseményeit volt hivatott írásba foglalni, mégis elkalandoztam közben, úgyhogy valami más sült ki belőle.

Múlt héten végre sikerült eljutnom a Sziklakórházba, így egy újabb régi, önmagamnak szóló tartozásomat tudtam le. Aki nem ismerné a sztorit: a vár alatti természetes barlangrendszert az idők során mindig különbözőképpen igyekeztek kihasználni, a Horthy-korszakban védett kórházat építettek ide, a második világháború alatt a megszálló németek itt alakították ki a főhadiszállásukat, az ezutáni időkben pedig a kórház fejlesztése mellett a helyet atombiztossá is tették. Ezt lehet itt megnézni, a kórház korszakainak megfelelő, eredeti eszközöket felvonultató termekkel, a helyszínbe hihetetlenül életet vivő viaszfigurákkal, mintegy egyórás túra keretén belül. A kiállítás többszörösen megéri az árát, és szerintem mindenkinek tud érdekességgel szolgálni, nem kell ehhez a háborúra, a hadviselésre vagy az orvostudományra ráizgulni.

Persze a helyszín miatt jó időt eltöltöttünk a várban is, bejártunk pár, számunkra legalábbis emlékezetes helyet. A vár jó példa arra, hogy vannak dolgok, amelyekkel nem igazán tud jelenlegi lakóhelyem versenyezni. Rengetegszer voltam már itt, rengetegszer néztem le a Duna felőli oldalra, de még mindig elfog az az érzés, ami legelőször is: hihetetlen adottság ez a fekvés, a központi dombok a város közepén, ahonnan szinte rá lehetne esni a városra, a látvány, és a belváros épületeinek még mindig aránylag jó összképe. Persze nem elkalandozva a falakon túlra, bicskanyitogató és értelmetlen dolog amit a várral tettek, és emellett még a CET meg hasonlóan egetverő városképromboló szarságok is eltörpülnek (lásd a videót). Szomorú látvány itt sétálni, bemenni a palotába és körbenézni a csodás termek helyetti szocreálosított borzalomban, rápillantani a kupolára, miközben az embert közben belülről marja, hogy mi volt itt, milyen épületeket építettek át/romboltak le értelmetlenül, milyen menthető vagy a bombázásban alig megrongálódott helyeket szedtek darabjaikra. Szívbe markoló elmenni a középkor óta a várbeli magyar lakosságot kiszolgáló  Mária Magdolna templom előtt és látni a magányosan az égbe meredő tornyot, vagy a templom hátuljából hírvivőként maradt ablakot. Ez intő jel kellene hogy legyen.

Szerintem az építészeknek és a városképről döntő, vagy akár építési engedélyt kiadó embereknek is ugyanúgy felelőseknek kellene lenniük a tetteikért, és az utókor által elszámoltathatónak, mint például a náci haláltáborok személyzetének. Mert elpusztítani valamit, ami egy nép történelméhez tartozik, ami a múltból maradt öröksége, hasonlóan nagy bűn.

Biztató, hogy legalább tervek születőben vannak a régi értékek – legalábbis egy részének – visszaállítására, a jelenlegi épületek felújítására. Elkalandoztam a kezdeti témától, de nem baj. Remélem megélem még azt a napot, amikor ismét a Szent Korona néz majd le a kupola tetejéről, és a palota enteriőrjéből is eltűnnek a kommunista hatások, az épületekről pedig régi pompájukban ragyognak. Megérdemelnék.

Tovább, tovább

Ha jól számolom, ismét nyolcsörös lemaradásban vagyok, ideje tenni valamit ez ellen. Mai kínálatunk megint kevésbé hétköznapi, mostanában így megy ez, mindig van valamit ünnepelni (vagy egy sörnek közeledik a szavatossága a határidő felé). Íme a mai porció, ezúttal osztrák sör nélkül, összességében a hetvenötöt elérve.

Jever Pilsener  – Ez a fríz sört augusztus óta tartogattam a budapesti kamraszekrényen, valahogy sose jött össze a találkozásunk eddig, de most végre sikerült időt szakítanom rá. Háát. Tipikus, kesernyés-komlós pilseni ízébe pörkölt maláta keveredik, és ez emeli ezt a sört egyenesen az élmezőnybe. Fantasztikus. Szerencse hogy itt Bécsben a boltokban is lehet kapni, azt hiszem hű fogyasztó leszek.

Anchor Porter  – a San Francisco-i kézműves sörök egyikét már korábban, nagy lelkesedések között sikerült bemutatnom, ezúttal a porter a soros. Ez is a tökéletesség határait súrolja, ízében az étcsoki szinte simogatja az ember nyelvét, és az utóíze is fantasztikus. Szénsavassága pont tökéletes. Így kell jó portert csinálni.

Diebels Alt  – Szar viccel élve ez a sör kezdett már nagyon alttá válni, ugyanis átlépte a szavatossági határát, mire az asztalra került. Ezek a sörök a Rajna-vidékről származnak, Düsseldorf környékéről. Különleges technológiával készítik őket, ami a felső erjesztésből és az alsóból is merít elemeket, és a sörbeli “alt” is az eljárás régiségére utal. Színe mélybarna, íze csokiszerű/karamellás. Enyhén szénsavas, de ami még érdekesebb, ízébe enyhe, szomjoltó savanyúság is elegyedik, ami tipikus altbieres jegy. Remek sör ez is, legközelebb egy kevésbé elterjedt márkát is kipróbálok.

Erdinger Weißbier  – Noha a sima Erdingert sose szerettem annyira, most mégis tettem egy újabb próbát. Bajor csoporttársam szerint az Erdinger felfújt dolog, és ismertségük onnan származtatható, hogy viszonylag korán észbe kaptak és az elsők között kezdték exportálni Németországból a búzasört. Nos, az újabb próba se kedveltette meg velem a márkát: kevésbé jó mint a csúcs búzasörök (Franziskaner, Weihenstephaner, stb.), íze valahogy kevésbé simogató, gyík.