Tavasz eleji helyzetjelentés

Megint régen nem írtam, pedig lenne miről. Jön majd három, eléggé eltérő stílusú koncert beszámolója az elmúlt hetekből (Waco Jesus – Putrid Pile / Kyuss Lives! / Ulver), a söröket tekintve gőzerővel tartok a száz felé (94-nél járok már, ebből 85 kipostolva) és élményekből is akadt néhány. Most inkább ez utóbbiakkal foglalkoznék.

Újra sikerült Anikóval eltölteni egy teljes hétvégét Bécsben, és a szép időt kihasználva az utolsó alkalomhoz hasonlóan ismét kirándulni mentünk: ezúttal a négyes Stadtwanderweget támadtuk meg, és noha eddig nem voltunk sok helyen a természetben itt, mégis ez valószínűleg a két év végén is a top helyek között lesz értékelve. Az útvonal többek között három tavat érintett, melyek közül a Silbersee volt messze a legszebb. Ez egy eléggé elfertősödött tó, annyi varanggyal hogy szerintem ha kijönnének a vízből, fél méterrel lejjebb menne a vízszint. Persze, túlzás. Az út eközben elvitt a Jubiläumswartéhez is, aminek érdekes története van: eredetileg egy, Ferenc József uralkodásának ötvenedik évfordulójára felállított fa kilátó állt itt, tovább növelve a jeles alkalomból emelt építészeti művek számát (a korábban említett Assisi Szent Ferenc templomot és az óriáskereket is az aranyjubileum kapcsán építették). Sajnos az eredeti fa torony még abban az évben megsérült, így a pótlására az Ottakring szépítésére alakított szervezet a Praterben ekkor tartott jubileumi kiállításon használt és később áruba bocsátott, majd’ harminc méter magas vasszerkezetű tornyot vette meg.

A kilátás pazar volt innen, a Béccsel átellenes oldalt is szépen be lehetett látni, és ami különösen tetszett, hogy a korláton különböző nyilak jelölték az érdekesebb helyeket és a távolságukat. Mindenképpen feldobta a dolgot, és egy kicsit több érdekességet is vitt bele, nem csak a “hű nézd, ott van a Stephansdom” jellegű frázisokban merült ki a nézelődés. Ezúttal sikerült a wanderpassunkra is pecsétet szerezni. Jópofa dolog ez, a túraútvonalról gyűjthetsz pecséteket, amik igazolják hogy tényleg ott jártál. Emléknek tökéletes, és aki nagyon szajrés az bizonyos számú pecsét után mindenféle vacakra beválthatja ezeket.

A mai nap pedig nem kevésbé királyul telt el: Zolival, aki most volt felvételizni ugyanoda, ahol én is tanulok, és kedves barátnőjével a nagy izgalmakat leküzdendő bevetettük magunkat az egyik kis bécsi házi sörfőzde étterem-sörözőjébe. Részemről nagy reményekkel vártam a dolgot, a ratebeeren ugyanis a legjobb 20 osztrák német sörben négy 7 Stern főzet is helyet kapott. A sörökről majd később részletesebben írok, az ételről pedig most annyit, hogy elég jó volt (savanyúkáposztás-zsemlegombócos sertéssült), elérhető áron. Már maga a hely is rendkívül hangulatos, a központi üstökkel és az embert minden irányból érő sör-középpontú ingerekkel, de külön említést érdemel a bejáratnál a sörök terjesztéséből a közvetlen emberi tényezőt teljesen kiiktató automata: a nasiautomatákhoz hasonló elven itt üveges söröket ad a gép, a végén kicsit aggodalommal eltöltő, kiadónyílásba történő beleejtéssel. Azért fasza ez így.

Végre történik valami

Legutóbb a Sziklakórház után eléggé elkalandoztam, ideje újra felvenni a fonalat. Azóta két hétvégét is Bécsben töltöttünk Anikóval, és az izgalmasabb dolgok is inkább itt történtek.

Sikerült például még a márciusi zárás előtt elmennünk a Wiener Eistraumra. A Rathaus előtti teret az év során sokféleképpen hasznosítják, a január és március közötti időszakban hatalmas, hatezer négyzetméteres jégpálya üzemel itt. A környezet fantasztikus, a kivilágított Rathaus és Burgtheater keretezi a bekorcsolyázható területet. Ez egyébként három kisebb, de átjárható pályára, és egy folyosórendszer-szerűségre van osztva, nekem utóbbi tetszett a legjobban, hatalmas élmény volt végigmenni a szűkebb folyosókon. Nem tudom, hogy mérnöki műhiba-e, vagy tudatosság eredménye, de a legalsó pálya erősen lejtett, ami ott eléggé izgalmassá tette a haladást. Korcsolyabérlés nélkül még egészen elfogadható, hat eurós áron be lehetett jutni csúcsidőben, a bérlés viszont további hat és féllel vékonyította az ember pénztárcáját. Ami nem tetszett, hogy emellett még a vécéért is külön fizetni kellett. Természetesen az elmaradhatatlan faházikók itt is megvoltak, és találkozhattam a puncsok eddig általam ismert legjobbikával, a karamellással.

A második csúcspont a következő itteni hétvégén ért el. Első lépésként elmentünk a Mexikoplatzra megnézni a Ferenc József aranyjubileumára építtetett Assisi Szent Ferenc templomot. Ezzel a hellyel már elég régóta szemezek, a Duna-parton rendszeresen elhalad az Orangeways busza is mellette, és a túloldalról is eléggé szembetűnő hogy itt valami rohadtul kilóg a környezetéből. Hát igen, ez a templom egyáltalán nem illik az itteni házak közé, olyan, mintha egy meséből kopipésztelték volna ide. Külön pozitívum számomra, hogy belülről sem az arany folyik mindenhonnan, hanem inkább egyszerű, letisztult formák jellemzik. A Ruprechtskirche mellett  így ez lett a másik kedvenc itteni templomom.

Ezenkívül a jó időt kihasználva megtettük a harmadik bécsi  túraútvonal háromnegyedét (azért nem az egészet, mert sikerült a legvégén valahogy áttérnünk a kettesre, és miután kikeveredtünk a lakott területre, inkább felszálltunk az első szembe  jövő járműre a további keresgélés helyett. Azt hiszem, mind a kilencet meg fogom csinálni ez alatt a két év alatt, esetleg a huszonnégyállomásos körtúrát is. (Ahol mindegyik szegmens végpontjai megközelíthetők tömegközlekedéssel, király.)

Végül, utolsó momentumként elmentünk a Naturhistorisches Museumba, megnézni a Körperwelten der Tiere kiállítást. Nagyon egyszerűen fogalmazva, ez olyan mint a Bodies, csak emberek helyett állatok vannak össze-vissza kipreparálva és szétszedve. A kiállítás maga érdekes volt, de még a kedvezményes, 9 eurós diákjegyhez képest is túl rövid. Szerencsére a jeggyel az egész múzeumot be lehetett  járni, ezzel együtt már bőven megérte a dolog, hiszen van itt pár ínyencség, mint például a willendorfi vénusz vagy a világ legnagyobb meteoritgyűjteménye. Előbbit ugye mindenki ismeri, de a testközelből történő megtekintés persze így is új élményt ad, még jobban szembetűnik az alkotó őszintesége a női nem őt érdeklő részeit tekintve. A felső szinten lévő kiállítás  (több száz kipreparált állat) viszont elég unalmas, mindenkinek szívből ajánlom, hogy hagyja ki (vagy csak szaladjon körbe) és a megspórolt időt felhasználva inkább menjen el a schönbrunni állatkertbe, ahol ezen állatok legnagyobb részét szintén láthatja, élve.

Fél év

A hétvége már tényleg jóval eseménydúsabban telt. Anikóval a fél éves “évfordulónkat” megünnepelendő szombat este felültünk az óriáskerékre, vasárnap pedig elmentünk a schönbrunni állatkertbe. A maga nemében mindkettő a legrégebbi a világon. Az óriáskereket még Ferenc József uralkodásának 50. évfordulójára emelték 1897-ben. Amikor mondtam a tervem, mindenkinek az első reakciója az volt, hogy hülyék vagyunk, hogy novemberben felülünk erre, DE: itt zárt kocsik vannak befogva, és nem szimpla ülések. Másrészt a karácsonyi vásár alatt háromnegyed 10-ig nyitva tartanak, így a látvány sem mindennapi. Érdekes módon pont a 26-os számú kocsit kaptuk (26-án jöttünk össze) és szerencsére csak ketten voltunk. Még soha nem ültem óriáskeréken, így kicsit úgy éreztem magam közben mint egy öt éves gyerek, és mindig olyan kényszerképzetem támadt hogy nem is egy tengely körül forgunk hanem gurulunk a vidámparkban. Annyira bejött a dolog, hogy rögtön megegyeztünk, hogy jövőre ott is vacsorázunk. (Van ilyen lehetőség is, az árakat még nem mertem megnézni.)

Az állatkert esetében már jogosak lettek volna a hidegre történő utalások, ugyanis tényleg halálra fagytunk az ott töltött laza négy óra alatt. Viszont így télen is nagy élmény volt, néhány állat különösen kitett magáért (kivéve a köcsög pandát akinek még kölyke is született de így se tudott hátra fordulni a látogatók felé bambuszzabálás közben). Ráérzésre a hely kicsit nagyobb mint a budapesti, látszik hogy több is a pénz, de nem mondanám hogy határozottan jobb is lenne.

Végül megnéztük a karácsonyi vásárt a városházánál, megvolt az első puncsom is a lorgerm által említett házikónák, tényleg isteni volt. A karácsonyi vásárokkal amúgy már a tököm televan, ha az esti órákban mész vagy hétvégén, akkor nem lehet mozdulni, inkább szenvedés az egész. Tegnap délután azért jobb volt és először sikerült igazán élveznem az ottartózkodást.

Ismét volt pozitív élményem az itt élőkkel kapcsoaltban, egyik nap futottam a hóban a busz után, és egy már leszállt néni meglátva engem jó messze elkezdte nyomogatni az ajtónyitót hogy feltartsa a buszt és el tudjam még érni, majd amikor a sofőr mégis bezárta az ajtókat szomorúan mondta hogy próbáljam meg elől, ott még nyitva van.

A hó közben azóta is szakadatlanul esik, már legalább 15 centi van és a hétvégén még újabb adag várható. Én meg készülök az esti koncerte, most átgondoltam kik fognak felléni és folyamatosan borzongok. Death Angel, Kreator, Exodus.

Pihenőnap, Innere Stadt, Prater

Szerdán, első igazi pihenőnapomon felcsaptunk turistának Kingával. Bejártuk az egész belvárost, megnéztünk egy valagnyi templomot, és a tanulság, hogy a belvárosban majdnem minden templom ugyanúgy néz ki (kevés kivétellel ugyanaz a barokk giccs, arany csöpög a plafonról is, de azért persze gyönyörű). A bejárt templomok:  Stephansdom (aminél szerintem sok szebb templom van Bécsben), Jesuitenkirche, Peterskirche, Franziskanerkirche, Maria am Gestade, Kirche am Hof. A belső kinézet terén az egyetlen szignifikáns kivétel a Ruprechtskirche volt, ezt még a 8. században építették az ideérkező telepesek Vindobona romjain, és egészen az 1200-as évekig Bécs főtemploma volt. Persze ez is tetszett nekem a legjobban, egyszerű, szép, arányos templom. Külön érdekesség, hogy a lúzer turisták kilencven százaléka egy három-négy utcás körzetre koncentrálódik, így amíg például a Stephansdomban lépni sem lehet, a többi, hasonlóan gyönyörű templom üresen kong pár utcával odébb. Szó szerint üresen, általában egy ember sincs bent, bárki azt csinálhatna ott amit akar, de ez persze Ausztriában nem így működik.

A templomokon kívül megnéztük még a Looshaust is (kívülről). Ez az épület a 20. század elején épült, akkor elég egyedi stílusban: alul márvány, felül csupasz falak. Az újszerű megoldás nem mindenkinek tetszett, Ferenc József például annyira gyűlölte ezt az épületet, hogy behúzatta a szomszédos Hofburg ablakán a függönyöket, hogy sose kelljen látnia.

A belvárosi trip után szétnéztünk a Praterben is (a név hallatán mindig Árpi esetleges reakcióira gondolok). A Prater egy hatalmas park, emellett itt található a bécsi vidámpark is, ami ránézésre eléggé adja, bár mivel le vagyok égve, még semmire nem ültem fel, de lesz még elég időm. Itt van többek között a világ legrégebbi óriáskereke is (amit 1897-ben Ferenc József uralkodásának 50. évfordulójára építettek).

A Prater után evés, alvás, evés, boltlátogatás, evés. Összefoglalásként annyit írnék még, hogy bár Bécs igencsak hasonló stílusban épült mint Budapest, de azért látszik, hogy jobban megkímélték a történelem viharai, nem volt negyven év szocializmus, emellett az épületeket, lakóházakat is rendszeresen tatarozzák, minden pöpecül néz ki. Irigy vagyok, főleg az utóbbi miatt, mert nekünk is legalább így nézne ki a városunk, ha…