A szünet vége

A szilveszternél hagytam abba a legutóbb. Nos, délután két Neujahrsmarktot látogattunk végig. A schönbrunni szinte teljesen a karácsonyi vásár folytatása volt, szerintem nagyrészt arra is volt hivatott, hogy azokat a portékákat is rá tudják végre sózni valakire, ami korábbról megmaradt. Ennek megfelelően több napig, kora délutántól kora estig tartottak nyitva, szerintem kevés sikerrel.

A másik, a városháza előtti, inkább egy nagy, városi szilveszteri bulira hajazott. Hatalmas színpadon ment a zene, a vásár kb. a Christkindlmarkténak a harmada volt és a bódék felében ételeket a másikban pedig leginkább szilveszteri témájú, létfontosságú dolgokat lehetett kapni (malacos baseball sapka, stb.). Mivel mindent összevetve egyszeri körüljárásnál nem ért többet a hely, hazafelé vettük az irányt.

A kollégiumban, kettesben vártuk az újévet. Mivel nem igazán szeretem a képmutató szilveszteri bulikat, az erőltetett jókedvet, a “ma mindenkinek be kell rúgnia” elvárást, ezért ésszerűnek tűnt egy kicsit meghittebben eltölteni ezt az estét. Az épület tizedik emeletén lakom, északnyugati félpanoráma van az ablakomból, így éjfélkor lenyűgöző volt a látvány: körülbelül húsz helyről lőtték a tüzijátékokat, köztük a Kahlenberg és a Leopoldsberg tetejéről is, de valakik még a heiligenstadti híd lábához is kimentek pár rakétát fellőni. Mintegy háromnegyed óráig tartott a cucc, tényleg lélegzetelállító volt…

Szilveszter után a szünet maradék részét Budapesten csesztem el. Tényleg elcseszés volt, szinte azonnal sikerült ugyanis lebetegedtem és az egész hetem a nyamvadtság jegyében telt el, és noha a betegség elmúlt, a nyamvadtság azóta is megmaradt.

Visszafelé még sikerült eltévednie az Orangeways buszának is, hiába, van még hová süllyedni. A mókuskerék közben pedig újraindult. Lassan, de csontig hatoló nyikorgással…

Ott jártam ahol magyar csapat talán sohasem fog

A héten nem sok időm volt blogot írni, és nem is fulladtam bele a rengeteg hétköznapi élménybe (az előző hétvége esetében ez máshogy volt), úgyhogy egészen eddig kerülgettem az új bejegyzés szerkesztését, de most úgy gondolom, elég sok történés felgyülemlett ahhoz, hogy kitöltsön néhány sort, és kicsit lazább is az időbeosztásom, mivel már tegnap megcsináltam a ma elvégzendő feladataimat.

Hétvégén itt volt Anikó, fantasztikusan telt el ez a két nap, és pár tanulsággal is szolgált. A legfőbb talán az volt, hogy egy euróból is lehet egész hétvégét betöltő programot szervezni Bécsben, kétszeri városnézéssel és egy kirándulással. Péntek este megmutattam az irodámat (megint a mintha lennék valaki effektus), elsétáltunk a Westbahnhoftól a Stephansdomig,  Bécs tényleg gyönyörű éjjel, korábbi szigorom is enyhült a Mariahilfer Straßéval szemben. Szombat délután folytattuk a körutat, bejártuk a belvárosi templomokat és a Stadtparkot. A tanulság, hogy a Karlskirchét tényleg este érdemes megnézni, és az előtte lévő tó túloldaláról, pofánver a látvány (a korábbi Karlskirchés képet ezért itt megismétlem).  Az Anikó lenyűgözésére irányuló precíz tervem következő állomásaként vasárnap felmentünk a Kahlenbergre és a Leopoldsbergre. Előbbin ezúttal a templom is nyitva volt, benne egy Sobieski-kápolnával, bár a sír még mindig nem tudom, hogy kié. Mindesetre itt van III. (Sobieski) János kardja, és még pár ereklye, tényleg megérdemli a tiszteletadást, Bécs többek között miatta úszta meg a törököt 1683-ban. (Meg persze az előző több mint kétszáz év miatt.) Végre feljutottam a Stefaniewartéra is, és valóban nagyon jó a kilátás, pofátlanul olcsó áron. (Itt herdáltuk el azt az egy eurót, hát néha el is engedheti magát az ember. A viccet félretéve, október végéig ötezer forintból élek. Korábbi írásom a hegyekről itt.)

A hétvége tehát rendkívül jól és eseménydúsan telt, az ezt követő hétköznapok már kevésbé. Egyre inkább kezdek belerázódni az egész napos irodában térdelésbe (inkább ott készítem el a házikat mint a pár négyzetméteres koliszobába zárva). A hét talán legizgalmasabb mozzanata az volt, amikor az egyik kutató ugató zokogásba és ordításba kezdett egy másikkal, hogy az hogy bánik vele. A dolog pikantériája, hogy az említett hölgy minden nap még este tíz körül is bent van az irodában és dolgozik. Itt sincs tehát kolbászból a kerítés a munkahelyi légkört tekintve, bár nyilván ilyen témában csak általában jellemző tényeket szabad megállapítani.

A pénteki lyukat kihasználva elmentünk az UEFA Champions League Trophy Tour itteni, befejező állomására. Ez egy már másodszorra megrendezett turné, a Bajnokok Ligája kupáját hurcolják körbe pár országban egy elég jó kiállítással körítve, ezúttal Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Ausztria voltak a célpontok. Jellemző, hogy a tavalyi turné érintette Magyarországot is, de egyetlen, futballt kedvelő ismerősöm sem hallott róla.

A tárgyak nagy része legendás bajnokok ligája meccsekhez kapcsolódott, kint volt jópár ereklye a 2009-es döntőről is (Messi cipője és meze, Puyol karszalagja, a csapat által dedikált labda), egy dolgot viszont nem értettem: miért kell Figo összes mezét kiállítani? Rendben, ő nyitja meg a kiállítást meg minden, de akkor is, szerintem a személye nem összehasonlítható akármelyik híresebb döntő emlékeivel. Nem ő a Bajnokok Ligája. A kiállítás utolsó lépéseként a kupával lehetett fényképezkedni, semmi üvegbúra vagy öt lépés távolság, az egyetlen szabály az volt hogy nem lehet hozzáérni. Itt ez működik.

Soha többé Saturn

Ma van három hete, hogy Bécsben vagyok, az általános tanulságok részletezésével még várnék, de annyit azért írok, hogy kezd beigazolódni, hogy ez a világ egyik legélhetőbb városa. Szépen csordogálnak a napok, egyik a másik után, aminek azért megvan a hátránya is: nem tudok hódolni kedvenc tevékenységemnek, a semmittevésnek.

Hétfőn már elkezdtek kóstolgatni minket, megírtuk az első ZH-t a Math Campen. Jövő héten kezdődnek a rendes kurzusok. A ZH utáni este a pihenésé volt, az internet sajnos megint megdöglött, így fél tízkor a szoba bútorzatának idegességemben történő szétverése helyett inkább lefeküdtem aludni…

Kedden a szokásos órák után folytattuk a városnézést. Bár már mi is eléggé kint lakunk a város szélén (a Heiligenstadt metrómegálló például végállomás), de még innen is fél óra buszozás kellett, hogy elérjük a Leopoldsberget (425 m). A domb már a bécsi szőlősökön is túl van, a városnak teljesen a határán. A kilátás gyönyörű, a hegy tetején lévő templomba sajnos nem lehetett bemenni, mert az egész épület roskadozik. Két buszmegállónyira vissza egy másik, még nagyobb hegybe botlottunk (mesteri képzavar).

A Kahlenberg noha valamivel magasabb (484 m), de a kilátás a teraszról nem körpanorámás, és a hely inkább az idegenforgalomra van kihegyezve. A sok ember egy erdei környezetben engem kifejezetten irritál, tönkreteszi a hely hangulatát. A hegy több szempontból is érdekes: ide járt fel az első osztrák fogaskerekű vasút (ami 1874-ben kezdett közlekedni, ugyanakkor mint a mi fogaskerekűnk, csak ez nem maradt meg). A közelben található, 1887-ben épült Stefaniewarte kilátóból még a leopoldsberginél is jobbnak kell lennie a kilátásnak, kár, hogy 10 perccel a zárás után értünk oda. Mivel ez három perc felfelé sétát igényel, ezért a turisták jellemzően lent maradtak. A hegyeket átszövik a túraútvonalak, itt megy el többek között az E4-es európai túraútvonal, ami átszeli Magyarországot is, akár Pesthidegkútig hazagyalogolhatnék rajta. Egyszer talán meg is teszem, de a hegyre gyalog felmenni is ideális hétvégi programnak tűnik.

Szerdán két újabb komoly tapasztalattal lettem gazdagabb. Először is kiderült, hogy a Saturn Ausztriában is a műszaki boltok legalja. Sőt, míg Magyarországon a boltba való belépés előtt betetetik a táskád a táskatárolóba, itt a boltból kifelé beletúrnak kézzel, megfogdossák a személyes dolgaidat. Soha többé Saturn. A másik tanulság, hogy az oeticket (a Ticket Express itteni megfelelője) itt is a legrosszabb hely a jegyvásárlásra, nem elég, hogy a jegyek alapból 15%-kal drágábbak, de emellett még 2 eurós kezelési költséget is beszednek, és ha a személyes átvételt választod, az további 1,5 euró, csak azt nem tudom, hogy miért. (A postázás 6,5.)  Úgyhogy maradtam az András által javasolt Jugendinfónál, ami tényleg remek hely, nem volt sor, kedvesek voltak, és eredeti áron kaptam jegyet.

Nem mostani esemény, de eddig nem írtam róla: két hétig próbáltam normális könyvesboltot találni, eddig mindegyik elég nyamvadt, ponyvairodalomra kihegyezett vacak volt, Edward Cullen párnával és hasonlókkal. Aztán megtaláltam. A Thalia lánc könyvesboltjai félelmetesek, a Mariahilfer Straßén található például négy emeletes, és egy emelete kb háromszor akkora mint a Mammutban a Librié. Ha egyszer lesz pénzem, beszabadulok, addig marad a nyálcsorgatás…