Egy megfontolandó alternatíva

Mivel már volt, aki érdeklődött az itteni továbbtanulás iránt, ezért gondoltam, írok egy összefoglaló postot az itteni egyetemi életről, hátha mást is érdekel. Képek nélkül, csak az erős szubjektivitással átitatott száraz, tömör tényeket kapjátok.

Institut für Höhere Studien – MSc in Economics

Elöljáróban annyit, hogy ez nem egy szokványos egyetemi master képzés. A programnak otthont adó intézmény az Institute for Advanced Studies (Institut für Höhere Studien), Ausztria vezető posztgraduális oktató- és kutatóintézete. Alapítói között olyan embereket találunk mint Oskar Morgenstern vagy Paul F. Lazarsfeld. Az IHS három területre specializálódik: közgazdaságtudomány, politikatudomány és szociológia, nyilván én az elsőről fogok írni. Mivel az intézmény nem jogosult akkreditált diplomák kiadására (nem igazi egyetem), ezért a képzés a műszaki egyetemmel (Technische Universität Wien) közös. Mi ebből csak annyit érzékelünk, hogy a TU adja a diákigazolványunkat, használhatjuk a könyvtárát (ami matematikában elég jó), és jogosultak vagyunk az TU-s hallgatókat érintő kedvezményekre (jogtiszta szoftverek 10 euróért, stb.). Az Ausztriában megszokottól eltérően itt felvételiztetik a jelölteket, és közülük választják ki a 6-8 leendő hallgatót. Idén ha jól emlékszem olyan 10-12-szeres túljelentkezés volt.

A program célja elsősorban az, hogy a hallgatók akadémiai pályára kerüljenek illetve sikerrel tudják később abszolválni valamelyik nevesebb nyugati (elsősorban amerikai) egyetem PhD programját. Az oktatás meglehetősen családias, a hallgatók számát jócskán felülmúlja az oktatók száma, a gazdmatnál megszokott közvetlen tanár-diák kapcsolat itt még élesebben jelentkezik. Ami még fontosabb, hogy rengeteg vendégoktató van, az ember nemzetközileg elismert tanárok között dolgozik/tanul, és ez nagy lehetőségeket rejt magában. (Elég csak a kapcsolatokra vagy az ajánlólevelekre gondolni.) A program alapkoncepciója rendkívül egyszerű: olyan feltételeket biztosítanak, ami szerintem nem csak Európában, hanem az egész világon egyedülálló egy master képzés esetében, cserébe viszont megkövetelik, hogy minden energiádat a tanulásra fordítsd.

A feltételek

Persze mindenkit legjobban az ösztöndíj érdekel. Ez itt a master képzéseknél megszokottakhoz képest páratlanul magas (havi nettó 850 euró), pályázni kell rá, de általában mindenki megkapja. Ez a pénz Magyarországról nézve soknak tűnhet, itt annyira nem az, de bőven fedezi a havi megélhetés költségeit. Az intézetben három-négy hallgatónként külön irodát is biztosítanak, mindenkinek saját számítógéppel, és papírt, írószert, irodai kelléket ingyen kapsz, csak kérni kell. Nyomtatni, beköttetni, fénymásolni – ésszerű keretek között – szintén ingyen lehet. A könyvtár is versenyképes, jól berendezett, igényes.

Szakmai szempontok, továbbtanulás

Szakmailag a program magas színvonalú, a gazdaságelemző BSc kíváló alap hozzá, de egy gazdmatosnak (mint nekem) is tud újat adni, leginkább makroökonómiában és statisztikában/ökonometriában. A képzés a gazdmathoz hasonlóan eléggé matematika-központú, akinek ez nem ízlik, az ne az IHS mellett döntsön. A program terhelése is a gazdmathoz hasonló, a különbség az, hogy sokkal több a házi, naponta 7-8 órát (persze az órákkal együtt) legalább bent kell lenni. További különbség még, hogy itt a tanév három részre van osztva, mindegyik után csupán egy hét hosszúságú vizsgaidőszakkal, tehát az évközi nemtanulás itt szinte kivitelezhetetlen. A tanegységek 120 percesek, az előadásokat kísérő szemináriumokon pedig általában a házikat adjuk elő a táblánál, illetve kérdéseket tehetünk fel.

A jobb helyeken történő továbbtanulás esélye innen elindulva érthető módon magasabb mint Magyarországról, az intézet neve még jóval nyugatabbra is eléggé jól cseng. Az első év után a tanárok szívesen segítenek az érdeklődési köröd és képességeid alapján a neked megfelelő PhD programot kiválasztani, és ehhez jó ajánlóleveleket is adnak. Ha viszont fölélősz a szintednek, akkor utóbbira nem hajlandók, az IHS ugyanis a volt hallgatóiból él, akik új egyetemeikről, munkahelyeikről visszajárnak oktatni illetve elküldik az ottani jobbnál jobb kollégájukat is vendégoktatóként. Ezért a diákok, számukra nehezen teljesíthető helyekre történő ajánlása rendkívüli módon lerombolná az intézet hírnevét. Biztosra mennek.

Bécs, kollégium

A városról most nem írnék sokat (a blogomon minden tapasztalatomat megtaláljátok), aki nem jár ide rendszeresen, annak annyit, hogy nem véletlenül választották az utóbbi két évben Bécset a világ legélhetőbb városának. A kollégiumi elhelyezés jóval drágább mint Magyarországon, de az ösztöndíjjal természetesen ez sem jelent különösebb megterhelést. A hely amúgy egy rendkívül kulturált, 17 emeletes épület, egy- vagy kétfős szobákkal. Két szoba osztozik egy közös előtéren és a fürdőszobán, a konyha emeletenként közös. Van mosoda, buliterem, zeneszoba, TV szoba, és még rengeteg más hasonló dolog. Az internet gyors és olcsó, tévécsatlakozó is van.

Összefoglalásként

A fentiekből leírtak alapján rendkívül jó alternatívának tűnik ez a képzés akár egy mester szakot végzett közgazdász számára is. Számomra annyi előnyös tulajdonsága volt a képzésnek, hogy elég egyértelmű volt hogy ezt kell választanom. Mind a távolság (közelség?) mind a szakmai szempontok, mind a magánjellegűek (barátnő, család, nyelvtanulási vágy) adták, hogy egy nyugati PhD előtt még tegyek egy kis kitérőt itt.

További információk:

Postgraduate Programs at IHS
MSc Program in Economics

Dráma egy felvonásban

Bár ma nem terveztem postot írni, de az eseménydús nap mégis erre késztetett. Pedig az elején korántsem így alakultak a dolgok, az egyetemi óráim semmi különösebbet nem tartogattak, a délutánom nagy része is a hétoldalnyi statisztika házi feladat befejezésével telt. (A végére azért már kezdett elszakadni a cérna…) Mellesleg vettem ilyen kész, ízesített Uncle Ben’s rizst, két perc alatt elkészül és kielégíti egy tízórás, egyetemen töltött nap meleg étel iránti igényét. Ami viszont még fontosabb, hogy harmadannyiba kerül mint a kifőzdés menü (bár nyilván a közelébe sem ér, de ez is jó lesz egy ideig).

Az egyetem után vásárolni mentünk Kingával, bezsákoltam még egy adag akciót, már nem fér több étel a kajásszekrényemre. Viszont a Lidlben ezúttal nem volt krumplisaláta, szar ügy, remélem hétvégéig sikerül beszereznem.

Hazaérve megpróbáltuk azt, ami eddig nem sikerült: kiigazodni a kollégiumi mosoda berendezéshálózatán. Erről annyit, hogy van 20 mosodai gép (mosógép, szárító, stb.), és mindegyiknek két száma van, ezek kombinációja alapján kell fizetni, az első jelöli ki az automatát, a második pedig itt a mosógép számát. Na mindegy. A lényeg hogy az automatán az áll, hogy bankkártyával vagy quick kártyával lehet fizetni. Gondoltuk, ezzel nem lesz gond, hiszen van bankkártyánk, sőt, még a quick logó is rajta van. Mégis, miután bepakoltuk az összes szennyesünket, betöltöttük a mosószert, az automata azt írta ki, hogy egyenlegünk nullán áll, nem moshatunk. Mint kiderült, a quick számlának külön egyenlege van, rá kell tölteni a bankszámládról pénzt. Viszont ami a dolognak az igazi pikantériáját, az igazi osztrák ízét adja, az az, hogy ezt nem teheted meg netbankból, dehogyis, hiába van quick-es bankkártyád, el kell battyognod a legközelebbi ATM-be, ahol áttölthetsz rá pénzt. Úgyhogy 8 körül útra fel, a ruháink őrizetlenül a mosógépekben, mosószer betöltve, irány az Erste Bank egyik közeli ATM-e fél órára innen (este ritkán járnak a közlekedési eszközök, nyilván mindent lekéstünk, és a legközelebbi automata persze hogy rossz). Végül azonban megoldódott ez a probléma is, és gondolatainak a mosás közben próbáltuk egy jobbfajta diós tészta megidézésével elterelni. Itt vettek tragikus fordulatot az események.



Gondoltuk, hogy két adagot készítünk, két lábosban, az egyiket viszont kevéssé túltöltöttük tésztával, és szánalmas kísérletem, hogy áttegyek egy adagot belőle a másik lábosba eleve kudarcra volt ítélve, egy maréknyi tészta egyből a földön kötött ki. Mindegy. Miután végre eltelt nyolc-tíz perc, és le kellett szűrni a tésztát, sikerült a szűrőben lévő tésztára rálöttyenteni egy adag mosogatószert, majd pár pillanattal később izomból beverni a fejem a mikró sarkába. Zseniális. Végül aztán egy lábosnyi tészta mégis túlélt engem, jobb is lett így, legalább bőven volt rajta dió.

A mosás közben elkészült, és a fregoli persze hogy hiányzik, bár a pólóim része Kinga ruhaszárítóján elfért, a többi ruhát kénytelen voltam az erre alkalmasnak tűnő felületeken kirakni: jutott mindenhova, a kilincsre, az asztal csücskére, a szekrények fogantyújára. Most mindenhonnan zoknik lógnak, eléggé szürreális. Jobb lesz eltenni magam holnapra, ez a nap számomra már nem biztonságos.

És mit szólsz ahhoz, ha megölnélek téged, te kis majom?

Bár a megbeszélt szombat esti arconpörgés végül elmaradt, de így is rendkívül jól telik az első bécsi hétvégém. Tegnap bezsákoltam egy csomó akciót a Zielpunktban (a Plus helyi megfelelője). Szerintem itt éri meg legjobban vásárolni, de csak a márkás termékeket, gyümölcsben például elég gyenge, ott inkább a Billát favorizálom. A Lidl és a Hofer (Aldi) is elég olcsó, ott is megéri körülnézni, főleg hogy a tipikus német termékek (mint a kedvenc krumplisalátám) egy részét ott lehet csak beszerezni. Márkás sört viszont itt nem lehet kapni, a Zielpunktban kicsi a választék, erre marad a Billa, a Spar és a Merkur. Utóbbiban a kínálatot elnézve lehet, hogy a két év is kevés lesz az összes kipróbálásához.

A bevásárlás után megtettem azt, amit már régen meg kellett volna tennem, rendet raktam és kitakarítottam a szobámat, és kiderült, hogy ez a város se kevésbé poros mint Budapest: öklömnyi por gyűlt össze a szobámban. Takarítani még mindig nem szeretek, és egy porszívó is nagyon hiányzik, a seprű nekem kevés. Este olajban kisütöttem két crispy chickent, ez nálam igen nagy szó, mert konyhai antitálentum vagyok. Amúgy nagyon adta.

Azóta pedig döglés projekt, két filmet is begyűrtem tegnap este óta. A Tekkenről mindenhol lesújtó véleményeket olvastam, de nekem nagyon tetszett, izgalmasnak és jónak találtam. Nem tudom, hogy ehhez mennyi köze van annak a ténynek, hogy ez volt gyerekkorom egyik kedvenc játéka, de szerintem aki nem ismeri a Tekkent, az inkább ne alkosson véleményt a filmről, mert nem ő a célközönség. A ma délelőtti film pedig a régóta áhított Machete volt, már nem tudtam tovább várni, és nem okozott csalódást. Szerintem a közös Grindhouse óta megengedhető Rodriguezt és Tarantinót összehasonlítani. Számomra előbbi sokkal nagyobb kedvenc, Tarantino legújabb filmjei közül keveset tudtam megkedvelni (a Becstelen Brigantykat igen), Rodriguez viszont úgy látszik, mindig belenyúl a jóba. Most se történt másként, azt kaptam a filmtől amit vártam, sőt kicsit többet is, és a címben idézett, Antal Nimród szájából elhangzó magyar mondat külön tetszett. Hihetetlen, hogy ilyen fantasztikus módon is lehet trash-filmet készíteni. Azt hiszem, napokon belül újra megnézem.

Most abbahagyom a blogolást, a hét elején már megindultak a rendes kurzusok, és szeretnék életemben először naprakészen tanulni, és elkerülni a térdeltetést.

Soha többé Saturn

Ma van három hete, hogy Bécsben vagyok, az általános tanulságok részletezésével még várnék, de annyit azért írok, hogy kezd beigazolódni, hogy ez a világ egyik legélhetőbb városa. Szépen csordogálnak a napok, egyik a másik után, aminek azért megvan a hátránya is: nem tudok hódolni kedvenc tevékenységemnek, a semmittevésnek.

Hétfőn már elkezdtek kóstolgatni minket, megírtuk az első ZH-t a Math Campen. Jövő héten kezdődnek a rendes kurzusok. A ZH utáni este a pihenésé volt, az internet sajnos megint megdöglött, így fél tízkor a szoba bútorzatának idegességemben történő szétverése helyett inkább lefeküdtem aludni…

Kedden a szokásos órák után folytattuk a városnézést. Bár már mi is eléggé kint lakunk a város szélén (a Heiligenstadt metrómegálló például végállomás), de még innen is fél óra buszozás kellett, hogy elérjük a Leopoldsberget (425 m). A domb már a bécsi szőlősökön is túl van, a városnak teljesen a határán. A kilátás gyönyörű, a hegy tetején lévő templomba sajnos nem lehetett bemenni, mert az egész épület roskadozik. Két buszmegállónyira vissza egy másik, még nagyobb hegybe botlottunk (mesteri képzavar).

A Kahlenberg noha valamivel magasabb (484 m), de a kilátás a teraszról nem körpanorámás, és a hely inkább az idegenforgalomra van kihegyezve. A sok ember egy erdei környezetben engem kifejezetten irritál, tönkreteszi a hely hangulatát. A hegy több szempontból is érdekes: ide járt fel az első osztrák fogaskerekű vasút (ami 1874-ben kezdett közlekedni, ugyanakkor mint a mi fogaskerekűnk, csak ez nem maradt meg). A közelben található, 1887-ben épült Stefaniewarte kilátóból még a leopoldsberginél is jobbnak kell lennie a kilátásnak, kár, hogy 10 perccel a zárás után értünk oda. Mivel ez három perc felfelé sétát igényel, ezért a turisták jellemzően lent maradtak. A hegyeket átszövik a túraútvonalak, itt megy el többek között az E4-es európai túraútvonal, ami átszeli Magyarországot is, akár Pesthidegkútig hazagyalogolhatnék rajta. Egyszer talán meg is teszem, de a hegyre gyalog felmenni is ideális hétvégi programnak tűnik.

Szerdán két újabb komoly tapasztalattal lettem gazdagabb. Először is kiderült, hogy a Saturn Ausztriában is a műszaki boltok legalja. Sőt, míg Magyarországon a boltba való belépés előtt betetetik a táskád a táskatárolóba, itt a boltból kifelé beletúrnak kézzel, megfogdossák a személyes dolgaidat. Soha többé Saturn. A másik tanulság, hogy az oeticket (a Ticket Express itteni megfelelője) itt is a legrosszabb hely a jegyvásárlásra, nem elég, hogy a jegyek alapból 15%-kal drágábbak, de emellett még 2 eurós kezelési költséget is beszednek, és ha a személyes átvételt választod, az további 1,5 euró, csak azt nem tudom, hogy miért. (A postázás 6,5.)  Úgyhogy maradtam az András által javasolt Jugendinfónál, ami tényleg remek hely, nem volt sor, kedvesek voltak, és eredeti áron kaptam jegyet.

Nem mostani esemény, de eddig nem írtam róla: két hétig próbáltam normális könyvesboltot találni, eddig mindegyik elég nyamvadt, ponyvairodalomra kihegyezett vacak volt, Edward Cullen párnával és hasonlókkal. Aztán megtaláltam. A Thalia lánc könyvesboltjai félelmetesek, a Mariahilfer Straßén található például négy emeletes, és egy emelete kb háromszor akkora mint a Mammutban a Librié. Ha egyszer lesz pénzem, beszabadulok, addig marad a nyálcsorgatás…

Keine Nummer? Kein Service! Willkommen in Wien!

A második nap is főként ügyintézéssel telt. Reggel megejtettük az első hatósági bejelentkezést (ami három napon belül kötelező), majd átmentünk a másodikra, ahol konstatáltuk hogy ez a szükséges papírok híján lehetetlen és későbbre halasztottuk. Az osztrák bürokrácia még a magyarnál is durvábbnak tűnik, és a hatást csak fokozzák a fentihez hasonló, gyönyörű dizájnnal kifüggesztett tájékoztató szövegek. (Hogy tudd, hogy hol a helyed.) Viszont szinte mindenki rendkívül segítőkész, ma például egy járókelő meglátta az utcán, hogy egy térképet nézünk és odajött hogy segíthet-e valamiben.

Szerencsére a lakótársam, Jan (Brünn, Csehország) is rendkívül jó arc, ő amolyan orákulum itt, már két és fél éve ebben az épületben él. A hely maga teljesen elüt egy hazai kollégiumtól, itt szinte mindenki dolgozik, nincsenek nagy bulik, nyugalom és béke van.

A napi történésekre visszatérve, délután a Millenium City-ben sikerült megvennem életem legrosszabb mobilját, de hát ez van, szükségem volt egy osztrák SIM-kártyát befogadóra is (ráadásul a legolcsóbbra). Lehet vele SMS-t írni, azt hiszem itt ki is merülnek az extrái. Délután végre sikerült elintézni az internetet, majd az intézetben egy welcome event várt minket, pár tájékoztató beszéddel, épületen végigkalauzolással, és a végén egy borozással egybekötött vacsorával.

Az alapkoncepció az volt, hogy az újak a régebbi diákok és a tanárok közé üljenek be egyenletes eloszlásban, nekem viszont sikerült két tanárt kifognom, de végül jól sült el a dolog, jót beszélgettünk, majd a hallgatók is elrángattak onnan (hogy megmentsenek, bár tényleg jól éreztem magam ott).

Holnap meglesz az első órám is, utána meg a változatosság kedvéért ügyintézés (meg talán némi városnézés is belefér).

Az első nap Bécsben

Az első nap nem zajlott olyan zökkenőmentesen, ahogy kellett volna. Az osztrák határ után fokozatosan az autópálya mindhárom sávját megszüntették, és végül két órás késéssel értünk be Bécsbe. Sikerült lekésni a bejelentkezési időtartamot is, de a recepciós nagy kelletlenül hajlandó volt végül a másfél perces regisztrációs procedúrát lerendezni. (Amúgy szerintem egyedül annyi piercingje volt, mint itt az egész szintnek…) Kicsit később csoporttársammal (Gábor) találtunk még egy magyart, ő már nem volt ilyen szerencsés, közölték vele, hogy holnap jöjjön vissza… (Szerencsére ott aludt Gábornál, különben elég szemét helyzet lett volna…)

Hárman tettünk egy két és fél órás bemelegítő sétát Bécsben, és nem igaz hogy húsz méterenként lenne egy döneres, és kocsma is kevés. A boltban vásárol vajas croissant viszont csúnyán adta, és megvolt az első korty bécsi Almdudler és Edelweiss is.

A szoba amúgy jól néz ki, úgy tűnik nemrég volt felújítva, a kollégium is egész korrekt, de azért még nem láttam mindent. A tizenhét emeletes épület tizedik szintjén vagyok, szóval a panoráma is eléggé odaver, majd lesznek képek is. Holnap milliónyi feladat, le kell ellenőriznem a leltárt a szobában/előszobában/fürdőben található tárgyakról, bejelentkezni a hatóságnál, elintézni az internetet a szobámban, és ha marad idő akkor a bankot és a telefont is. Este pedig welcome event az intézetben, kemény lesz. Most Sólstafirt hallgatok és közben úgy érzem, beigazolódtak a félelmeim, tényleg hulla fáradtan érkeztem meg Bécsbe. Lehet le kellene feküdni.