Vihar előtti csönd

Itt a trimeszteres rendszerben a tíz-tizenegy hetes szorgalmi időszak után sajnos egy hét alatt megy le az összes vizsga, kissé parás.  Az évközi nemtanulás lehetősége mindenesetre végérvényesen kizárva. Ennek ellenére elég lazára vettem a felkészülést: belefért két koncert, elmentem Anikó szalagavatójára és eltöltöttem egy forralt boros estét is itt Bécsben. De szépen sorban: a Thrashfestről már írtam, a Sólstafirról majd egy külön poszt fog megemlékezni.

Anikó szalagavatójára úgy mentem el, hogy a sajátomról már a legerősebbnek tűnő emlékeim is szinte szertefoszlottak. Látszik, hogy nem nagyon izgatott a dolog akkor, ráadásul az afterparty is bűn rossz volt, a Liquido – Narcoticra történő bevonulásért meg életem végéig nem tudok majd tükörbe nézni. Most viszont megtapasztalhattam hogy a gimis lányok valójában mennyire rá vannak feszülve a témára. Az esemény amúgy a szokásos iskolai ünnepélyeknek megfelelően hatalmas izgalmakra és körömrágásra adott okot (na jó, amikor Anikó ott volt, akkor azért élveztem). A végén az össztáncnál ráadásul minden önbecsülésemet és megalázottsággal szembeni ellenérzésemet félretettem és rászabadítottam tánctudásomat a világra, remélem ezt már nem rögzítette a kamera. (Amúgy remélem igen, és annak ellenére hogy szar vagyok, nagyon élveztem, csak ezt nem illik bevallani.) Az este utáni relax is egész jó volt, Fannival és Tancival beültünk pár helyre és a furcsa kimenetelű búcsúbuli után végre visszatértem az Excelsiorba.

Visszatérve Bécsbe volt csoporttársammal, Simonnal mentünk el forralt borozni a spittelbergi vásárba. Hétfő este lévén nem volt olyan hatalmas tömeg, és a csaló borárust leszámítva (akit átvághattunk volna hat euróval, de nem tettünk, erre ő átvágott minket néggyel) egész jó volt minden. A zárás után még be akartunk ülni egy sörre valahova, és Simon egy egész furcsa épülethez vezetett a Museumsquartier hátuljában. Kívül semmi kiírás, semmi jel arra hogy itt bármi is lenne. (Nem hasonlít valamire?) Belül viszont tágas tér, vetítés a falra, a mennyezetről lógó, zenére táncoló fahasábok, pazar. Egy Budvar is csak mérsékelt 3.80 euró. A mellékelt kép lehet hogy kissé giccsesnek tűnik, de amikor mi voltunk kevésbé feminim dolgokat vetítettek ki. A Donau Bar külön érdekessége, hogy egy utcai kolbászárus is helyet kapott a klubbon belül, ami már-már beteges. Mindenesetre az elektronikus zene ellenére nagyon tetszett, vissza fogok térni. Most viszont addig is a vizsgaidőszakkal szenvedek. Egy hét és szabadulok.

Fél év

A hétvége már tényleg jóval eseménydúsabban telt. Anikóval a fél éves “évfordulónkat” megünnepelendő szombat este felültünk az óriáskerékre, vasárnap pedig elmentünk a schönbrunni állatkertbe. A maga nemében mindkettő a legrégebbi a világon. Az óriáskereket még Ferenc József uralkodásának 50. évfordulójára emelték 1897-ben. Amikor mondtam a tervem, mindenkinek az első reakciója az volt, hogy hülyék vagyunk, hogy novemberben felülünk erre, DE: itt zárt kocsik vannak befogva, és nem szimpla ülések. Másrészt a karácsonyi vásár alatt háromnegyed 10-ig nyitva tartanak, így a látvány sem mindennapi. Érdekes módon pont a 26-os számú kocsit kaptuk (26-án jöttünk össze) és szerencsére csak ketten voltunk. Még soha nem ültem óriáskeréken, így kicsit úgy éreztem magam közben mint egy öt éves gyerek, és mindig olyan kényszerképzetem támadt hogy nem is egy tengely körül forgunk hanem gurulunk a vidámparkban. Annyira bejött a dolog, hogy rögtön megegyeztünk, hogy jövőre ott is vacsorázunk. (Van ilyen lehetőség is, az árakat még nem mertem megnézni.)

Az állatkert esetében már jogosak lettek volna a hidegre történő utalások, ugyanis tényleg halálra fagytunk az ott töltött laza négy óra alatt. Viszont így télen is nagy élmény volt, néhány állat különösen kitett magáért (kivéve a köcsög pandát akinek még kölyke is született de így se tudott hátra fordulni a látogatók felé bambuszzabálás közben). Ráérzésre a hely kicsit nagyobb mint a budapesti, látszik hogy több is a pénz, de nem mondanám hogy határozottan jobb is lenne.

Végül megnéztük a karácsonyi vásárt a városházánál, megvolt az első puncsom is a lorgerm által említett házikónák, tényleg isteni volt. A karácsonyi vásárokkal amúgy már a tököm televan, ha az esti órákban mész vagy hétvégén, akkor nem lehet mozdulni, inkább szenvedés az egész. Tegnap délután azért jobb volt és először sikerült igazán élveznem az ottartózkodást.

Ismét volt pozitív élményem az itt élőkkel kapcsoaltban, egyik nap futottam a hóban a busz után, és egy már leszállt néni meglátva engem jó messze elkezdte nyomogatni az ajtónyitót hogy feltartsa a buszt és el tudjam még érni, majd amikor a sofőr mégis bezárta az ajtókat szomorúan mondta hogy próbáljam meg elől, ott még nyitva van.

A hó közben azóta is szakadatlanul esik, már legalább 15 centi van és a hétvégén még újabb adag várható. Én meg készülök az esti koncerte, most átgondoltam kik fognak felléni és folyamatosan borzongok. Death Angel, Kreator, Exodus.

Őszi “szünet” – második rész

Anikó tehát csütörtökön visszajött, és bár a hét második fele nagyrészt tanulással telt, azért néhány programot így is sikerült becsempésznünk. Csütörtök este elmentünk a belvárosba szórakozni egyik (volt) csoporttársammal és a barátnőjével. Megint befigyelt az Augustiner, majd átmentünk a már korábban említett igen zsúfolt ír pubba, ahol ezúttal 10 perc alatt meg is vehettük a hőn áhított italunkat. (Volt vaníliás Absolut, ami szerintem nem homár.)  Itt már nagy punnyadás következett, úgyhogy véget is vetettünk lassan az estének.

Pénteken az óráim közötti négy órás lyukban a Donauinselen voltunk, ahol kiderült, hogy a barátnőm bátrabban mászik le meredek dombokon mint én, égő. (De én talán jobb rántottát főztem. Égő.) Sajnos utána elég szar fordulatot vettek az események, Anikó tanácsomra három megállót próbált elbliccelni (engem még mindig nem ellenőriztek amióta itt vagyok). Elkapták. A pótdíj összegét jobb ha nem írom le a saját egészségi állapotom érdekében, de az otthoni aprópénz ehhez képest. Ez van, ha most lennék ott, újra ezt tanácsolnám.

A hétvége egy kicsit eseménytelenebbül telt, csupán pár üde színfolt csúszott a tanulásba: szombaton találkoztunk egyik régi haverommal, Bazsival, aki hokibíróként szeretne gyökeret verni Ausztriában. Vasárnap pedig, egy hetes késéssel sikerült kifaragni a halloweeni tököt, és az elején tapasztalható szkeptikusságom később gyermeki lelkesedésbe csapott át. A kép alapján talán érthető is, hogy miért.

Őszi “szünet”

A címben szereplő idézőjel nem véletlen, őszi szünetem nekem sincs,  viszont a napjaim mégse unalmas szürke hétköznapok, ugyanis Anikónak van és itt tölti nálam. A szombat délutáni megérkezés után leginkább vásárolni szerettünk volna, viszont sikerült pont tíz-húsz perccel lekésni a boltok zárását , és vasárnap sem voltunk az idő urai, az óraátállítást is beszoptuk, ugyanis elkönyveltük, hogy úgyse érnénk oda a Belvedere kertbe zárásáig, pedig a plusz egy órával simán megcsinálhattuk volna. Hétfőn bepótoltuk a hiányosságokat, bár újabb failként már csak sötétben érkeztünk meg, de így se volt ronda. A másik kitűzött program a MUMOK House Attackjének megtekintése volt, de természetesen itt is szívtunk: csak egy időszaki dolog volt pár éve.

A keddi nap már jóval szerencsésebben telt, kimentünk Schönbrunnba a kertet megnézni (a palotát majd máskor). Ez egészen lenyűgöző, olyan, amilyennek egy birodalmi központban lennie kell: gigantikus, erőt sugárzó, tele mókusokkal (vajon melyik a kakukktojás?). Utóbbiak elég lúzerek, odajönnek hozzád (gondolom étel reményében), viszont nem veszik észre az odadobott diót és mandulát. Lehet valami jobbat kapnak a kert gondozóitól (mondjuk disznótorost vagy friss vért). A labirintus pedig külön élmény volt, kár hogy az egyik útvesztő nem volt örökzöld, de a másik kettő bőven kárpótolt.

Schönbrunn után Anikó kérésére harmadszorra is megnézhettem azt, amit életemben egyszer sem akartam látni, mégpedig a Hundertwasser házat. Szerintem még mindig kifejezetten okádék, most világosabban láttam és volt alkalmam az épületet beborító mocskot is szemügyre venni. Fantasztikus.

Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, szerda reggel megvolt az első éles vizsgám és Anikó haza is ment.

De csak egy napra. :)

Kis Jánosi magasságokban

Csütörtöki napom hű volt a móriczi tragédia fogalmához. Délelőtt egy panel discussionre voltunk hivatalosak az osztrák gazdasági kamarába. Az intézet a város közepén, a Karlsplatz közelében, egy tizenkét emeletes épületben székel. Csodálkozom, hogy ilyen központi helyen hogy kaphattak engedélyt ilyen épületre, abszolút kilóg a városképből. Az esemény a 12. emeleten került megrendezésre, ahol körbe üvegfalak voltak, úgyhogy igazán pazar volt a látvány, mintha egész Bécs urai itt lennének.

Az esemény utáni svédasztalos ebéden Kis Jánosi gátlástalan étkezésbe kezdtem. Az ételek eléggé adták: a megkóstoltak között volt lazacos szendvics, krumplisaláta, mini schnitzel, rántott sajt, svéd húsgombóc, valamilyen szószos tészta, parfé, savanyúság, szendvicsek, ezeken mind sikerült átvergődni. A hazamenetel már nehezebb volt, nem tudtam csípőből fordulni, olyan voltam mint egy úsztatott tönk a folyón.

Este sor került az első happy hour-ra is az intézetben, ennek a lényege hogy az akadémiai év alatt többször is legyen lehetőségünk együtt italozni a tanárainkkal. Sajnos én elég korán, négy sör után eljöttem, de a többiek eléggé eldobták a kamerát. Az egyik tanár miután megtudta, hogy kik szinglik, kiment az utcára és ismeretlen nőket invitált be az intézetbe a helyzetet megoldandó. Kemény lehetett. Mindenesetre tényleg hozzájárulnak az ilyenek a légkör javításához. Most megyek, mert Anikó ma jön és még ki kell takarítanom addig. A fenti kép pedig egy itteni plakát az utcákról, nálam kicsit kiverte a biztosítékot.

Nationalfeiertag

A hétvégét ismét Budapesten töltöttem (most már igazán járhatna valami Orangeways törzsutas kedvezmény vagy hasonló), a szombat esti Ponyvaregényezés elég jót tett a torkomnak, és most – kivételesen – senki nem akart verekedni. Az Eker is adta utána, itt nincs szívem megengedni magamnak ilyesmit.

Mivel a kedd Ausztriában ünnepnap volt, hétfő este belevetettük magunkat a csoporttársaimmal a bécsi éjszakába. Egy romkocsma méretű helyen kezdtük a Schwedenplatz közelében, ahol akkora volt a tömeg, ami már biztonsági szempontból sem megengedhető, a hely másik felébe átmenni körülbelül tíz percbe telt, melyből nyolcat egy helyben állással töltöttünk. Tűz esetén biztos a halál. A sör meglehetősen szar volt, és a tömeg is borzasztó, úgyhogy ezután bejártuk a környék kocsmáit. Évek után ittam ismét tequilát (ami még mindig szar), és először Vodka Ahojt. (Ez sima vodka, benne ilyen pezsgőtabletta szerűséggel.) Az utolsó hely nagyon adta, a nevére sajnos nem emlékszem, de rengeteg nagyon minőségi sörük volt (pl. Augustiner Edelstoff), és a könyvespolcos dizájn is bejött.

Másnap a macska szerencsére nem zavart be, és Kingával bementünk a Heldenplatzra megnézni a Bundesheer bemutatóját. Sajnos legalább annyian voltak, mint a Christkindlmarkton szoktak lenni, lépni alig lehetett, de a Eurofighter és a harci helikopterek mindenért kárpótoltak. A csúcs talán mégis az élő tankbemutató volt, szó szerint testközelből. Megvolt az idei első glühweinom is, de nem volt kiemelkedő.

A nap eseményeihez hozzátartozik még, hogy odafelé villamossal mentünk át a városon, és megtaláltam Bécs első vállalhatatlanul undorító környékét: a Spittelauban található, a ’80-as évek “modern” építészetének legalját felvonultató kockaépületek (beleértve a Wirtschaftsunit is) egészen gyomorforgatóan gusztustalanul festenek. Szerintem ezek a szavak is kevesek az élmény teljes leírására, ilyet még sose láttam, kicsit olyan volt, mintha egy Pirx kalandjai epizódban látnám a jövő marsi bázisát. Nem. Rosszabb.

Ott jártam ahol magyar csapat talán sohasem fog

A héten nem sok időm volt blogot írni, és nem is fulladtam bele a rengeteg hétköznapi élménybe (az előző hétvége esetében ez máshogy volt), úgyhogy egészen eddig kerülgettem az új bejegyzés szerkesztését, de most úgy gondolom, elég sok történés felgyülemlett ahhoz, hogy kitöltsön néhány sort, és kicsit lazább is az időbeosztásom, mivel már tegnap megcsináltam a ma elvégzendő feladataimat.

Hétvégén itt volt Anikó, fantasztikusan telt el ez a két nap, és pár tanulsággal is szolgált. A legfőbb talán az volt, hogy egy euróból is lehet egész hétvégét betöltő programot szervezni Bécsben, kétszeri városnézéssel és egy kirándulással. Péntek este megmutattam az irodámat (megint a mintha lennék valaki effektus), elsétáltunk a Westbahnhoftól a Stephansdomig,  Bécs tényleg gyönyörű éjjel, korábbi szigorom is enyhült a Mariahilfer Straßéval szemben. Szombat délután folytattuk a körutat, bejártuk a belvárosi templomokat és a Stadtparkot. A tanulság, hogy a Karlskirchét tényleg este érdemes megnézni, és az előtte lévő tó túloldaláról, pofánver a látvány (a korábbi Karlskirchés képet ezért itt megismétlem).  Az Anikó lenyűgözésére irányuló precíz tervem következő állomásaként vasárnap felmentünk a Kahlenbergre és a Leopoldsbergre. Előbbin ezúttal a templom is nyitva volt, benne egy Sobieski-kápolnával, bár a sír még mindig nem tudom, hogy kié. Mindesetre itt van III. (Sobieski) János kardja, és még pár ereklye, tényleg megérdemli a tiszteletadást, Bécs többek között miatta úszta meg a törököt 1683-ban. (Meg persze az előző több mint kétszáz év miatt.) Végre feljutottam a Stefaniewartéra is, és valóban nagyon jó a kilátás, pofátlanul olcsó áron. (Itt herdáltuk el azt az egy eurót, hát néha el is engedheti magát az ember. A viccet félretéve, október végéig ötezer forintból élek. Korábbi írásom a hegyekről itt.)

A hétvége tehát rendkívül jól és eseménydúsan telt, az ezt követő hétköznapok már kevésbé. Egyre inkább kezdek belerázódni az egész napos irodában térdelésbe (inkább ott készítem el a házikat mint a pár négyzetméteres koliszobába zárva). A hét talán legizgalmasabb mozzanata az volt, amikor az egyik kutató ugató zokogásba és ordításba kezdett egy másikkal, hogy az hogy bánik vele. A dolog pikantériája, hogy az említett hölgy minden nap még este tíz körül is bent van az irodában és dolgozik. Itt sincs tehát kolbászból a kerítés a munkahelyi légkört tekintve, bár nyilván ilyen témában csak általában jellemző tényeket szabad megállapítani.

A pénteki lyukat kihasználva elmentünk az UEFA Champions League Trophy Tour itteni, befejező állomására. Ez egy már másodszorra megrendezett turné, a Bajnokok Ligája kupáját hurcolják körbe pár országban egy elég jó kiállítással körítve, ezúttal Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Ausztria voltak a célpontok. Jellemző, hogy a tavalyi turné érintette Magyarországot is, de egyetlen, futballt kedvelő ismerősöm sem hallott róla.

A tárgyak nagy része legendás bajnokok ligája meccsekhez kapcsolódott, kint volt jópár ereklye a 2009-es döntőről is (Messi cipője és meze, Puyol karszalagja, a csapat által dedikált labda), egy dolgot viszont nem értettem: miért kell Figo összes mezét kiállítani? Rendben, ő nyitja meg a kiállítást meg minden, de akkor is, szerintem a személye nem összehasonlítható akármelyik híresebb döntő emlékeivel. Nem ő a Bajnokok Ligája. A kiállítás utolsó lépéseként a kupával lehetett fényképezkedni, semmi üvegbúra vagy öt lépés távolság, az egyetlen szabály az volt hogy nem lehet hozzáérni. Itt ez működik.

Péntek esti black/grind csemege

Anaal Nathrakh, Mandibula, Warcult, Deathcon 42 @ Escape

Ezt is megéltem, 8 évnyi koncertre járás után először mentem el egyedül egy bulira. Mivel negyed hétig óráink voltak (és az evést fontosabbnak tartottam mint az első két előzenekar megtekintését), ezért csak a Warcult végére sikerült odaérnem. A helyről annyit, hogy az Escape Metalcorner tulajdonképpen egy kocsma, aminek a pincéjében egy koncertterem is helyet kapott. A terem maga úgy a Vörös- és a Kék Yukbeliek mérete között lehet, és a felszerelés is kevésbé tűnt komolynak, mint az Arenáé, de azért itt is egész jó volt a hangzás. Meglepő módon ez, az undergroundabbnak tűnő hely se volt pénztárcakímélő, ha jól láttam, a legolcsóbb sör itt is 3,2 euró volt, röhej. Végig játszottam a gondolattal, hogy kellene legalább egyet inni, de szerencsére kibírtam a koncert végéig, és ennek így utólag nagyon örülök.

Az utolsó előzenekar koncertje előtt két igazi osztrák combos gót ribanc volt a színpad előtt, azt hittem, hogy csak a grupik szokásos feladatait látják el, de amikor rákezdett a Mandibula, rájöttem itt másról volt szó. Az alacsonyabbik, körülbelül 155 centis az énekesként jeleskedett, értelmetlen hörgéseket zúdítva a közönségre. A számok közötti átvezetőkben is nagyrészt hörgött. Sajnos egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a helyzet még rosszabb, mint gondoltam. Egyébként sem vagyok a female fronted metal híve, de a hörgések alatti grimaszok, a gnóm testtartás bizarrá és egyben félelmetessé tette ezt a produkciót. A zenei alap nem volt olyan szörnyű, de természetesen jó sablonos volt.

Jó egy óra után végre befejezték és egy tíz-tizenöt perces átszerelést követően végre elkezdődött az, amiért jöttem. Az Anaal Nathrakh-ot nem könnyű elcsípni, a karrierjük elején nem nagyon akartak koncertezni, és most sem viszik túlzásba a szereplést, a last.fm a tegnapival együtt 48 koncertet listáz ki az elmúlt öt évre. A bécsi fellépés előtt kicsit tartottam tőle, hogy ez a brutális, néha tiszta énekkel tarkított, nem éppen középtempós zene hogy fog megszólalni élőben. Hát letépte a pofámat. Az Anaal Nathrakh így legalább annyira odaver, precíz, pontos, durva, centinként szedi le a húst az arcodról. Az énekes megjelenése leginkább Dopeman és egy angol futballhuligán keverékeként jellemezhető, de emellett végig rendkívül szimpatikus volt. Az első két-három szám alatt a szólógitár hangosításánál akadtak gondok, de utána szerencsére megoldották a problémát.

A közönség már jóval elevenebb volt, mint hétfőn, de a pogóhoz itt is frontemberi ráhatás kellett. Valaki jelentkezett, hogy ő lesz az első önkéntes stagediver, de a színpadra felmenve már nem mert beugrani a közönségbe, csak nézte az előtte álló embereket. Egy idő után az énekes megelégelte, és leküldte a francba, ezután a srác abban élte ki magát, hogy amikor megkérdezte az énekes, hogy van-e valakinek bontatlan söre a zenekarnak, rögtön hátrarohant a pulthoz és hozott egyet neki… A másik remek pillanat az volt, amikor valaki már a negyedik átvezetésben is beüvöltötte hogy mit akar hallani, mire Dave odament hozzá és jó hosszan, elnyújtva ordította bele az arcába, hogy “kussolj már el baszd meg, meg fogod kapni amit akarsz”. Mikrofon nélkül is elemi erejű volt.

Az Anaal Nathrakh összességében mintegy egy órát játszott, a számomra legjobb számaik szinte kivétel nélkül elhangoztak, tökéletes produkció kíséretében. Elégedetten vettem az irányt hazafelé, pechemre pont a nekem jó nappali és az éjjeli járatok közötti egy órás lyuk elején indultam, így egy 20-25 perces sétát is tennem kellett az éjjeli Brigittenauban. Legalább felmentem a Döblinger Stegre, ideje volt, hiszen eddig minden nap csak elmentem mellette.

Az ingyenélés öröme

A tegnapi napon végre sikerült megvenni a régóta áhított szezonbérletet, 4 hónapnyi kedvezményes utazás a bécsi tömegközlekedésen átszámítva harminchatezer forint. Mellesleg egy hónap alatt egyetlen ellenőrt láttam összesen, és az egyik újság (Heute) minden nap leközli az aznap ellenőrizendő 4-5 járatot, úgyhogy tényleg elgondolkodtató, hogy megérte-e. Persze másik oldalról nézve ha megbüntetnek, az húsz-huszonkétezer forint, és ugye nem ugyanaz a színvonal, mint otthon (erről majd később írok részletesebben is).

Délután megnéztük még Kingával a most Bécsben tartózkodó Milka-kamionokat, volt ingyen csokis keksz és (elég meggyőző) videók az Alpokról, tényleg el kell oda menni. Ezt leszámítva elég snassz volt az egész. Az ingyenélésre egyébként remek lehetőségek nyílnak itt Bécsben, most zajlik a kampány, és mindegyik párt próbál ajándékokkal szavazókat vásárolni. Ma egyikük szponzorálta a reggelimet (nem volt rossz a croissant, kár hogy nem volt töltve), de kaptam már két tollat és öngyújtót is. A kampányon kívűl is rengeteg cuccot lehet zsugázni, a Mariahilfer Straßén (ami szerintem a hatalmas tömegnyi, tökölődő, Brown-mozgású turista miatt benne van Bécs tíz legrosszabb helyében) például rendszeresen osztanak különböző próbatermékeket (Burnt, biotejet, stb.). Az igazi  nagyágyú mégis ma volt, a bevándorlási ügyek intézése után maradt még időm az órám előtt, így elkísértem Kingát a Wirtschaftsunis tanévnyitójára, ahol ajándék táskákat osztogattak, benne háromféle üdítővel, jegyzettömbbel, tollal, öngyújtóval, stb, nyilván a gólyákra gondolva. Mákom volt. (Az épület meg hihetetlenül ocsmány, jót fog nekik tenni a költözés.)

Lassan újra el kellene kezdeni sportolni, már hiányzik a mindennapjaimból, és télen elég fáradt leszek különben. (Meg gondolom Anikónak se lenne ellenére ha nem híznék rövid időn belül el.) A koliban van konditerem, a közelben pedig egy uszoda, 25 méteres medencével, szaunával. Az úszás elég olcsó, 3,7 euró egy alkalom, de a szauna 13… A havi úszóbérlet 17 euró, szaunával 57, számomra a magyar árak után egészen meglepő ez a különbség. Most már bővülnek a lehetőségeim, az ingyenélés, a Wackenről maradt embertpróbáló konzervek elfogyasztása és a spórolás megtette hatását: 3 helyett most 5 euróm van egy napra a következő ösztöndíjig, éljen…

Pesthidegkút NEM Budapest

A hétvége ismét Budapesten telt, odafelé a buszon szerintem a világ tíz legvacakabb, legostobább, legidegtépőbb vígjátékának egyikét, a Pláza Ászát sikerült levetíteni. Ez a péntek délutáni járat egyébként sem túl nyerő, ilyenkor megy haza minden kelet-európai, az autópályák dugig, ráadásul az M1-es lezárt sávjai sem kedveznek a helyzetnek. Múlt héten másfél, most egy órás késésünk volt. A Südtiroler Platzon ég felé meredő alvázzal feküdt egy feldőlt teherautó, emiatt egy háztömbnyi kerülőt kellett tenni, ami fél órába telt, majd szokás szerint a repülőtér környékén is beszívtunk egy dugót.

A szombat viszont mindenért kárpótolt, Anikóval kirándultunk a budai hegyekben, felmentünk a Kis- és a Nagy-Hárshegyre, a kilátás mindkét helyről gyönyörű volt. Mellesleg az utóbbin lévő Kaán Károly kilátóból Pesthidegkút sokkal szebb, mint Budapest, hát igen. Továbbá innen még kitűnőbben látszik a Pesthidegkutat Budapesttel összekötő akármilyen kapocs hiánya. Budapest, erdők, dombok, egyetlen út, ezen túl Pesthidegkút. Hatvan év “közös” történelem. Nem hiába, Pesthidegkút NEM Budapest.

A vasárnap javarészt pihenéssel és készülődéssel telt. (Tetszenek ezek a vasárnapi 11 órás alvások.) Visszafelé szerencsére nem kellett megint végigszenvedni az Angyalok és Démonokat vagy a Pláza Ászát, most a Másnaposok volt.

Az egyetement e héten kezdődnek az igazi kurzusok,  ma mikro, este pedig Cephalic Carnage. Indulok is.